Üres világom

   Álmomban egy édesen alvó lány kipirult arcát látom. Csak egy arcot, mely zöld fényben dereng. Talán egy pázsit friss színe ragyoghat rá. Gyönyörű arc, melyet szőkés haj keretez. Nyugodt pillái néhol meg-megrebbennek. Megfog a kíváncsiság érzete, hogy hadd látnám amit e két szem, vagy legalább a héj nyílhatna fel, s látnám a rejtélyes tavakat melyek rejtik a számomra oly gyönyörű személy minden egyes titkát.

Nem akarok felébredni, de a kép egyre csak halványul és szinte teljesen elmosódik. Egyszerre hirtelen vakító fény csap a szemembe. Szemhéjamon keresztül is égeti a pupillám. Önkéntelenül is pislognom kell, ha most még csukva a van is a szemem.

Pár pillanatba telik és sikerül felébrednem. Először hirtelen el kell fordítanom a fejemet, hogy ne vakuljak meg, de fokozatosan visszafordulok, hunyorogva. Hamarosan az is világossá válik, ki zavarta meg az álmomat. A sűrű lombok között egy nagyobbacska veréb üldögél békésen. Mögötte a nap vígan besüt, semmibe sem ütközik. De itt valami mégse stimmel! Szemem majd ki guvad, és dörzsölgetnem kel: A madár tolla meg se rebben, hangot, egy halk csipogást sem ad ki.

 - Felettébb különös... - motyogtam félhangosan. Álomnak már nyoma sincs a szememben. Nem is értem, akkor ez mi a ménkű! - Semmi hangot nem hallok. - Szinte már a beszéd is nehezemre esik. Muszáj csendben maradnom, mert a levegő lelassul, mikor kiérkezik a tüdőmből és az álló levegőoszlopnak ütközik. Ez csak az én másodpercnyi következtetésem, de legalább ezt is tudom. A hangomat nem hallom, csak a fejemben. Mintha egyedül lennék a világon. - ütköznek a gondolataim egymással, hirtelen fejgörcs nehezedik rám.

 - Kapcás! - kiáltom egyszerre, mire majdnem ájultan esem össze, olyan nagy erőfeszítésembe kerül ez hangkiadás. Az állatra pillantok, ami mozdulatlanul fekszik mellettem. Megérintem sűrű, kócos, fekete bundáját de rögtön el kell kapnom a kezem, mert elszorul a lélegzetem, ahogy tudatosul bennem: nem lélegzik. A lejáró nyílásán is csaknem átbukom, egy fejem feletti göcsörtös ágba kapaszkodok meg a bal kezemmel. Miután újból biztonságban érzem magam, ismételten megérintem Kapcást. De most se mozdul. Szempillantás alatt az ölembe kapom, dörzsölgetem korom bundáját, magamhoz szorítom: semmi. Könnyem kicsordul, forrósága égeti megizzadt arcom. Csak most tudatosul bennem, hogy mit is tettem: az idő megállt. Én állítottam meg! Eddig a sokk hatása alatt álltam, ezért az se futott át az agyamon, hogy esetleg ez is megtörténhet.

 - Egyedül én tehetek róla, egyedül én! - tör ki belőlem. Hangom elveszik a semmiben, én pedig erőtlenül, de már fájdalomtól sem gyötörve esem össze. Több oxigén nem jut a tüdőmbe, ájultan zuhanok a puha moha és levél ágyába.