Ismerős táj

   Szemem elé ismét a kedves lány arca kerül, de már egész alakját láthatom. Már az is szembetűnő, hogy egykorú lehet velem, de még sosem láttam a valóságban.  Haja háta közepéig ér, mely szabadon lebben, miközben suhan mögötte. Laza ruházattal rendelkezik, mely beleolvad környezetébe: szürke ing, sötétbarna begombolatlan köpeny (nyakánál két selymes szál húzza össze), mely vékony anyagával a combjáig ér.

   A lány egy fenyőerdőben fut, mely ismerős tájat juttat eszembe. A hegygerinc mögött van, mely egyik oldalán én fekszem egy fán. Útja sürgős, arca gondterhelt, de célját tudhatja jól, hisz ismerősként mozog a lombok alatt, az ösvény mellett. Könnyű, vékony csizmájában úgy mozog, akár a mesebeli tündék hazájukban. Nadrágja zöld - meg nem mondanám most, milyen árnyalat - mely beleolvad a cserje leveleibe. Ez hosszan, lábára rásimulva, csizmájába gyűrve repül vele együtt. Kényelmes hacukának vélem, melyről csak fantasy-regényekben olvashat az ember. Arcát az imént látott nap fényében látom ragyogni, szebb mint álmomban. Hisz most jut eszembe, ez se különb mint egy álom. De életben vagyok még. Érzem, és lélegzem. Vagy csak reménykedhetek e feltehető eshetőségben?

Közben követem a szememmel, amint a suhanó alak a hegy felé közeleg. Felrémlik a távolban a hófödte csúcs, mely messze-messze emelkedik mérföldekre a völgy lábától, mely átvezet az ormok között. De csak sejtem, hogy arrafelé tart. Nem látok a fejébe, csak sietős lépteit, magasra emelt térdekkel, fáradhatatlan mozgással. A kép ismét homályossá válik, nem is nagyon vártam mást az elején. Vágyakozom azonban a szabadba, a képzelettől messze, egy normális világba. Az ájulásom előtti események megrágott sajtként, hiányos, magyarázatoktól mentes masszaként kerül elém, melyre gondolva hideg fut át a hátamon.

De a homályt ismét vakító fény váltja fel, gyengébb, mint az imént. Az odú zöld körvonalai bontakoznak ki. Pontosabban a teteje, ahol rovarok ezrei röppennek be. A hangok lassan, fojtott némasággal közelítenek felém, amit csak sejteni tudok. Valamerről ismerős nesz szűrődik a fülembe. Igen, megvan! Kapcás az! Az ugatás hamar az eget rengető erőre fokozódik. Fájdalmas, így a dobhártyaszaggató csend után, mégis felderülök. Hihetetlen gyorsasággal felülök és eddig halottnak hitt barátom nyakába kapaszkodom. Imént elapadt könnyem újból megered, de már fátyolosan takarja el a képet, amivel a kutya se törődik most (szó szerint).

 - Persze! - kapom fel a fejemet. A madárcsicsergés, a szélben susogó fák, a nap melege boldogan von karjaiba. Élvezem, talán attól rettegve, ismét hiányukat fogom szenvedni. De mind mellett természetesen Kapcás ölelését használom ki. - Hogy lehettem ennyi tudatlan és beképzelt? Vagy mégse? - a kutya most értetlenül bámul rám, ahogy eleresztem a nyakát és fejemet forgatva, félhangosan motyogom magam elé. - Hiszen csak az időt állítottam meg. És ebben csak én "éltem". Minden más az idő végtelen tengelyén rostokolt, és észre sem vette semmi, hogy valaki éppen mozog körülöttük. Eszem megáll! Kapcás is csak szunyókált. - Itt a az ebre nézek, letörölve idegesítő könnycseppeket. - Az idővel a kis szíved is megállt. Hál' istennek életben vagy. Én is élek. - Egyszerre kifogyok a szóból.

Feltápászkodom. A fel-felnyüszítő kapcást ölembe véve lemászok a fáról.   

Üres világom

   Álmomban egy édesen alvó lány kipirult arcát látom. Csak egy arcot, mely zöld fényben dereng. Talán egy pázsit friss színe ragyoghat rá. Gyönyörű arc, melyet szőkés haj keretez. Nyugodt pillái néhol meg-megrebbennek. Megfog a kíváncsiság érzete, hogy hadd látnám amit e két szem, vagy legalább a héj nyílhatna fel, s látnám a rejtélyes tavakat melyek rejtik a számomra oly gyönyörű személy minden egyes titkát.

Nem akarok felébredni, de a kép egyre csak halványul és szinte teljesen elmosódik. Egyszerre hirtelen vakító fény csap a szemembe. Szemhéjamon keresztül is égeti a pupillám. Önkéntelenül is pislognom kell, ha most még csukva a van is a szemem.

Pár pillanatba telik és sikerül felébrednem. Először hirtelen el kell fordítanom a fejemet, hogy ne vakuljak meg, de fokozatosan visszafordulok, hunyorogva. Hamarosan az is világossá válik, ki zavarta meg az álmomat. A sűrű lombok között egy nagyobbacska veréb üldögél békésen. Mögötte a nap vígan besüt, semmibe sem ütközik. De itt valami mégse stimmel! Szemem majd ki guvad, és dörzsölgetnem kel: A madár tolla meg se rebben, hangot, egy halk csipogást sem ad ki.

 - Felettébb különös... - motyogtam félhangosan. Álomnak már nyoma sincs a szememben. Nem is értem, akkor ez mi a ménkű! - Semmi hangot nem hallok. - Szinte már a beszéd is nehezemre esik. Muszáj csendben maradnom, mert a levegő lelassul, mikor kiérkezik a tüdőmből és az álló levegőoszlopnak ütközik. Ez csak az én másodpercnyi következtetésem, de legalább ezt is tudom. A hangomat nem hallom, csak a fejemben. Mintha egyedül lennék a világon. - ütköznek a gondolataim egymással, hirtelen fejgörcs nehezedik rám.

 - Kapcás! - kiáltom egyszerre, mire majdnem ájultan esem össze, olyan nagy erőfeszítésembe kerül ez hangkiadás. Az állatra pillantok, ami mozdulatlanul fekszik mellettem. Megérintem sűrű, kócos, fekete bundáját de rögtön el kell kapnom a kezem, mert elszorul a lélegzetem, ahogy tudatosul bennem: nem lélegzik. A lejáró nyílásán is csaknem átbukom, egy fejem feletti göcsörtös ágba kapaszkodok meg a bal kezemmel. Miután újból biztonságban érzem magam, ismételten megérintem Kapcást. De most se mozdul. Szempillantás alatt az ölembe kapom, dörzsölgetem korom bundáját, magamhoz szorítom: semmi. Könnyem kicsordul, forrósága égeti megizzadt arcom. Csak most tudatosul bennem, hogy mit is tettem: az idő megállt. Én állítottam meg! Eddig a sokk hatása alatt álltam, ezért az se futott át az agyamon, hogy esetleg ez is megtörténhet.

 - Egyedül én tehetek róla, egyedül én! - tör ki belőlem. Hangom elveszik a semmiben, én pedig erőtlenül, de már fájdalomtól sem gyötörve esem össze. Több oxigén nem jut a tüdőmbe, ájultan zuhanok a puha moha és levél ágyába. 

A Fészek

Odaállok az ablakhoz és kilépek a fából készült párkányra. - De hülye is vagyok! A táskám még ott van a széken. - Azzal nyugtatom magam, hogy a sietség ártalma. Jobb, mintha lent jutna eszembe.

Leugrok az ablakból, odafutok a szoba végében álló asztal mellé és felkapom a táskát. Súlyos batyut állítottam össze..nem is csoda, hiszen nem délutáni kirándulásra megyek. De most tényleg erőt veszek magamon és kilépek a szobából. A kerek, gesztenyebarna ablak a hátam mögé kerül. Gyorsan behajtom. Lankás cserepes tetőre lépek, mely még három méter hosszan elnyúlik a veranda felett. Balra indulok, ahol a kéményt megkerülve le tudok ereszkedni a diófánkon. Odaérve nem is tűnik olyan egyszerűnek. Életemben egyszer jártam idefent, akkor is csak az ablakból lestem a napfelkeltét. Lentről egyszerűbbnek tűnt, most meg itt állok összetojva magam. Ráadásul a nap is bukóban. Nem is tudom, észnél vagyok-e, hogy ilyenkor nekivágok a rengetegnek.

Akkor is ráveszem magam - motyogom. Ez csak egy fa. Az egyik kinyúló ágba kapaszkodom és pár másodpercet csimpaszkodva mászok tovább. Átlendülve a törzs elágazására, stabilan meg tudok állni. A levegő már most beszorult a tüdőmbe. Szörnyű lüktető fájdalom járja át a mellkasom. Mi lesz itt, ha már most kifulladtam?

Tovább indulok. Végre lejutok és gyorsan körbepillantva (nyugtázni, hogy sehol senki: főleg anya) nekifutok a ház-erdő távnak. Kétszáz méter sprint, de hátamon a 12 kilós felszereléssel nem is olyan könnyű...pff..észrevétlenül beértem. Az idő nem állt meg (ahogy azt az órámon ellenőrizni tudtam) és elszórni se szórtam el semmit útközben. A fák alkonyati illata, a védelmező bokrok mögött tudhatom magam. Anya nem tudom, most hol lehet: konyhában van-e, vagy rájött, hogy már nem tartózkodom a "zárt" szobámban, és közben eszeveszettül kiabál?
Nem izgat! Most viszont el kell tűnnöm innen és valami biztonságos helyet keresni, mert nem hiszem hogy érdemes lenne a szabad ég alatt éjszakázni. Elindulok, a sötétség egyre jobban rám borul. Már szinte azt se látom, merre járok. Hirtelen gyors nesz üti meg a fülemet. A fű csak úgy zümmög. Már tényleg kezd rám jönni a frász. Hátrafordulok, és a semmiből elém ugrik Kapcás. Nagy megkönnyebbülés. Ha nem vigyázok, valaki tényleg rám talál.
Leguggolok és megölelem a kis fejét.
 - Hűséges jószág vagy Kapcás! Miért nem maradtál otthon? Jobban jártam volna, és talán anya se aggódik annyira. - suttogom - Azért annyira mégse rossz ötlet.
Így legalább nem unom magam halálra és ami a legfontosabb: nem félek. És ez úgy érzem a következőkben csak javamra válhat. Először is megkeresem a már szokásos kis fészket, ahol tanyát szoktam verni délutánonként.
Innen két kilométerre lehet. Kapcás ott szaglászik körülöttem, előre-visszafut, mutatja az utat, amit már nem látok. A két tejszín szempár a kis gombokkal fel-felbukkan előttem és hívogatóan tisztítja előttem a terepet.
Lassan odaérünk és a kis tisztás közepén álló terebélyes fa törzséhez sétálunk. Ott felkapaszkodom a göcsörtös kérgen, majd Kapcást is felsegítem. Még vagy két métert mászunk felfelé, és a lomb alatti tágas, szinte szobában telepedünk le. Nem is kell sok, össze bújva hamar álom száll a szemünkre a sűrű, puha moha dunyhájában.