Odaállok az ablakhoz és kilépek a fából készült párkányra. - De hülye is vagyok! A táskám még ott van a széken. - Azzal nyugtatom magam, hogy a sietség ártalma. Jobb, mintha lent jutna eszembe.
Leugrok az ablakból, odafutok a szoba végében álló asztal mellé és felkapom a táskát. Súlyos batyut állítottam össze..nem is csoda, hiszen nem délutáni kirándulásra megyek. De most tényleg erőt veszek magamon és kilépek a szobából. A kerek, gesztenyebarna ablak a hátam mögé kerül. Gyorsan behajtom. Lankás cserepes tetőre lépek, mely még három méter hosszan elnyúlik a veranda felett. Balra indulok, ahol a kéményt megkerülve le tudok ereszkedni a diófánkon. Odaérve nem is tűnik olyan egyszerűnek. Életemben egyszer jártam idefent, akkor is csak az ablakból lestem a napfelkeltét. Lentről egyszerűbbnek tűnt, most meg itt állok összetojva magam. Ráadásul a nap is bukóban. Nem is tudom, észnél vagyok-e, hogy ilyenkor nekivágok a rengetegnek.
Akkor is ráveszem magam - motyogom. Ez csak egy fa. Az egyik kinyúló ágba kapaszkodom és pár másodpercet csimpaszkodva mászok tovább. Átlendülve a törzs elágazására, stabilan meg tudok állni. A levegő már most beszorult a tüdőmbe. Szörnyű lüktető fájdalom járja át a mellkasom. Mi lesz itt, ha már most kifulladtam?
Tovább indulok. Végre lejutok és gyorsan körbepillantva (nyugtázni, hogy sehol senki: főleg anya) nekifutok a ház-erdő távnak. Kétszáz méter sprint, de hátamon a 12 kilós felszereléssel nem is olyan könnyű...pff..észrevétlenül beértem. Az idő nem állt meg (ahogy azt az órámon ellenőrizni tudtam) és elszórni se szórtam el semmit útközben. A fák alkonyati illata, a védelmező bokrok mögött tudhatom magam. Anya nem tudom, most hol lehet: konyhában van-e, vagy rájött, hogy már nem tartózkodom a "zárt" szobámban, és közben eszeveszettül kiabál?
Nem izgat! Most viszont el kell tűnnöm innen és valami biztonságos helyet keresni, mert nem hiszem hogy érdemes lenne a szabad ég alatt éjszakázni. Elindulok, a sötétség egyre jobban rám borul. Már szinte azt se látom, merre járok. Hirtelen gyors nesz üti meg a fülemet. A fű csak úgy zümmög. Már tényleg kezd rám jönni a frász. Hátrafordulok, és a semmiből elém ugrik Kapcás. Nagy megkönnyebbülés. Ha nem vigyázok, valaki tényleg rám talál.
Leguggolok és megölelem a kis fejét.
- Hűséges jószág vagy Kapcás! Miért nem maradtál otthon? Jobban jártam volna, és talán anya se aggódik annyira. - suttogom - Azért annyira mégse rossz ötlet.
Így legalább nem unom magam halálra és ami a legfontosabb: nem félek. És ez úgy érzem a következőkben csak javamra válhat. Először is megkeresem a már szokásos kis fészket, ahol tanyát szoktam verni délutánonként.
Innen két kilométerre lehet. Kapcás ott szaglászik körülöttem, előre-visszafut, mutatja az utat, amit már nem látok. A két tejszín szempár a kis gombokkal fel-felbukkan előttem és hívogatóan tisztítja előttem a terepet.
Lassan odaérünk és a kis tisztás közepén álló terebélyes fa törzséhez sétálunk. Ott felkapaszkodom a göcsörtös kérgen, majd Kapcást is felsegítem. Még vagy két métert mászunk felfelé, és a lomb alatti tágas, szinte szobában telepedünk le. Nem is kell sok, össze bújva hamar álom száll a szemünkre a sűrű, puha moha dunyhájában.
Nem izgat! Most viszont el kell tűnnöm innen és valami biztonságos helyet keresni, mert nem hiszem hogy érdemes lenne a szabad ég alatt éjszakázni. Elindulok, a sötétség egyre jobban rám borul. Már szinte azt se látom, merre járok. Hirtelen gyors nesz üti meg a fülemet. A fű csak úgy zümmög. Már tényleg kezd rám jönni a frász. Hátrafordulok, és a semmiből elém ugrik Kapcás. Nagy megkönnyebbülés. Ha nem vigyázok, valaki tényleg rám talál.
Leguggolok és megölelem a kis fejét.
- Hűséges jószág vagy Kapcás! Miért nem maradtál otthon? Jobban jártam volna, és talán anya se aggódik annyira. - suttogom - Azért annyira mégse rossz ötlet.
Így legalább nem unom magam halálra és ami a legfontosabb: nem félek. És ez úgy érzem a következőkben csak javamra válhat. Először is megkeresem a már szokásos kis fészket, ahol tanyát szoktam verni délutánonként.
Innen két kilométerre lehet. Kapcás ott szaglászik körülöttem, előre-visszafut, mutatja az utat, amit már nem látok. A két tejszín szempár a kis gombokkal fel-felbukkan előttem és hívogatóan tisztítja előttem a terepet.
Lassan odaérünk és a kis tisztás közepén álló terebélyes fa törzséhez sétálunk. Ott felkapaszkodom a göcsörtös kérgen, majd Kapcást is felsegítem. Még vagy két métert mászunk felfelé, és a lomb alatti tágas, szinte szobában telepedünk le. Nem is kell sok, össze bújva hamar álom száll a szemünkre a sűrű, puha moha dunyhájában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése