Amber emészt engem?

   Én nem tudok visszaaludni. Hiába...a lány nem hallotta, mikor megjegyeztem a kő hideg érintését. Na de mindegy. Azt se tudom, mennyi az idő, de kelet felől már pirkad. Melengető érzés, ahogy beborít a korai sápadt fény, amint az betalált a barlang nyílásán. De hiszen, akkor ez azt jelenti, hogy több mint húsz órán át eszméletlen voltam. Lehetséges ez? Vagy csak álmodom?

   Ezt sehogy sem akarom elhinni. Hiába fekszik itt mellettem egy lány, akit mellesleg Ambernek hívnak, és hiába láttam egy pillanatra az arcát, ami ijesztően hasonlít az álmaimban szereplő arcra, mégse hiszem, hogy ez is csak álom lenne.

Túlságosan is valóságos. A fű - távolról is látom - csillog a lecsapódott csapadéktól, a moha megszívta magát, illata felpezsdít, melyet a néma szellő felém sodor. A friss, hűs levegő kimossa agyamat, minden pillanatot kiélvezek a fejem felett magasodó, összeérő fenyők zöldjeinek látványából. A körülbelül három méter magasan elnyúló mennyezet itt-ott fél méter átmérőjű nyílásokat is enged, melyen kiláthatok a tűlevelek rengetegébe.
   Talán fél óra is eltelhetett: feltápászkodom, mert olyan élénk vagyok, hogy körbe tudnám futni a Földet. Bal oldalam felé pislantok. Nem, nem félek, hogy eltűnt volna, de mégis. Mindazok után, ami otthonról való elszökésem óta történt...Amber még mindig alszik, arca felém néz. Szemhéja meg-megrebben, fél arcát haja eltakarja. Próbálok hangosan mocorogni, de nem hat rá. Mintha mérföldekre járna, valahol, egy távoli és sokkal érdekesebb világban. De vajon ki lehet, és hogyan kerültem ide? Utolsó emlékem pengeként hasít az agyamba. Felszisszenek..ismét semmi.
   Csak most nézek körül, magam alá. Az egész területet, furcsa mód, sima, tükörsima kő borítja. Barlang? Ki gondolná, ha ránéz... kétség nem fér hozzá, különös hely. A fák gyökerei ha kissé távolabb is, de észrevehetően fogják körbe a barlang száját. Hátranézek. Mint egy kis ablak, olyasféle nyílást veszek észre a falban. Mögötte egy fa törzse takarja a kilátást. Egy kisebbfajta kunyhó is belé férne, úgy állapítom meg. Másfél méterrel a talaj felett egy fél méter átmérőjű kerek nyílással ütközik a szemem. Kimászok a párkányra felkapaszkodva, és a már sokkal kényelmesebb talajról kíváncsian nyújtózkodom a fa érdekes nyílása felé. A félhomályban egy tágas, otthonosan berendezett lakosztályt pillantok meg. - Ejjha. - esik ki a számon. A szikla felől ébredező sóhajtást hallok, de bepillantva ismét leszögezhetem, a lány még mindig nem erőlteti meg magát.
Vegyük sorra... - motyogom félhangosan. - Megtámadtak, legalábbis úgy vettem ki abból az utolsó képkockából. Valamint valaki lerántott a földre, aki feltehetően Amber volt. De mégis...Azért valami kaját készíthetett volna. Húsz óra nem kevés, ráadásul előtte se ettem. Talán itt bent találok valamit. - Várjunk csak! Nem is vagyok éhes. Ellenkezőleg! Mintha csak nemrég reggeliztem volna. Fura, és még furább, hogy ez mind pont velem történik meg. Ki vagyok én? Egy mese az egész, csak az lehet...különben már csak azon csodálkoznék, ha eltűnne mellőlem. - verekedték át magukat gondolataim a szűk másodperceken.
 - Ejnye. Mi?! Na, ne! Ezt azért mégse...valaki belém rúghatna már, hogy felébredjek. - erősödik fel a hangom, miután belesek a kőpárkányon. - Egy pillanattal ezelőtt még ott volt. Ott feküdt! - Ambernek nyoma veszett a fekhelyről. A hátizsákon látszott a lány  fejének még friss nyoma.
   Fejemben kínzó lüktetést érzek. Hallom a dübörgő vért, mely alig várja, hogy a felszínre törjön. Verejtékem szúrja a szemem. Kénytelen vagyok nekidőlni a fatörzsnek. Minkét tenyerem a halántékomra szorítom, úgy érzem, valaki minden energiámat elszívja. Hirtelen sötétség borul rám...Semmit nem érzek. Mély nyugalom telepszik egész belsőmre.

Mikor újból magamhoz térek, a földből kiálló gyökerek között találom magam, amint hátradőlve ülök mozdulatlanul.
Valami távoli, kedves és lágy hang üti meg a fülemet.
 - Joni! Jon! - nehezen hatol a név idegeim mélyére. Mire rájövök, honnan ismerős. A nevem. A név, amit két nap alatt el is felejtettem.
 - Jonathan! Jonathan Martinez! Hallod amit mondok? - ismételte egyre sűrűbben és nyugtalanabbul az előbbi hang.
"Amber" jutott eszembe. Az ő hangja. Szemhéjam ólomként nehezedik a kocsonyás szemgolyómra. Nagy nehezen mégis felfeszítem. Előttem a lány arca tündököl a napfényben. Arca viszont aggodalommal teli és sajnálkozva guggol le, hogy aztán a fejemre tegye hűvös, selymes tenyerét.
 - Amber? - suttogom, szinte alig hallhatóan.
 - Igen. - érkezik a gyors válasz. - Sajnálom! Annyira sajnálom. Nem is tudom, hogy tehettem ezt veled.. - hangja elcsuklik.
Még mindig értetlenül bámulok magam elé, mire folytatja: - Nem olyan könnyű kézben tartani az erőmet. Túlságosan energiaemésztő természetem van, és valahogy elfeledkeztem róla...de most már minden rendben van! Visszájára tudtam fordítani. Ennyire még tellett. És örülök, hogy eszméletednél vagy, végre! - hadarta.       

Amber

Úgy tűnik az éjszaka minimális csapadékkal is szolgált, a levelek szokásos zörgés helyett, furcsa cuppogással kísérik lépteimet. Kapcás kitartóan ballag mellettem, bár én magam sem tudom pontosan hova igyekszem, lábaim maguktól találnak rá az egyik ösvényre. A fenyves felé tartok, amit álmomban láttam. Teljesen abszurdnak tűnik a gondolat, hogy a millió tűlevélen kívül más is vár ott rám. Mégis hiszek benne, még ha semmi valószínűsége, hogy a lány ott lenne. Ilyen gondolatok között őrlődve,  lassan három órája kutyagolunk előre. A tölgyest, bükkös, majd szép lassan fenyves váltja fel. Mindig jót szórakoztam a földrajzkönyvek magyarázó ábráin, melyeken a különböző fafajtákat egy egyenes vonallal elintézték, ott a határ, onnantól másik jön. Ha az életben minden olyan egyszerű lenne, mint a könyvekben. Lábak halk dobbanása, s pulim ugatása zökkent ki gondolataim világából. Kiáltást hallok, közvetlenül a hátam mögül, majd valaki leránt a földre. Ahol az előbb a fejem volt, most egy nyílvessző fúródik a fába. Sikolyok, lövések, dörrenések kavalkádja. Az érzékeim kissé tompák, csak a szúrós tűlevelek szőnyegét látom magam előtt, hol homályosabban - hol tisztábban. Valaki, nem törődve kábulatommal, durván magával rángat. Néha sikerül tisztábban kivennem egy-egy fát, vagy az aljnövényzetben megbúvó kis virágot. Nem tudom mi lehet a baj a látásommal, de egy biztos, állapotomhoz rettenetes fejfájás és hányinger is dukál. Aztán semmire sem emlékszem.

Madárcsicsergés. Óvatosan kinyitom a szemem. Egy hálózsákban fekszem, fejemen valamiféle kötés. Óvatosan felülök, a fejem tompa fájdalommal tiltakozik az akcióm ellen, de szerencsére az eszméletemet nem vesztem. Határozott, bár álmos hang szólal meg mellettem:

- Feküdj már vissza, a végén még újra elájulsz!.. - A hang irányába kapom a fejemet, kissé túl gyorsan, ezért visszaesek a földre. A hang a tőlem nagyjából fél méterre fekvő lánytól érkezik. Egy hátizsákot használ párnának, elég hamar rádöbbenek, hogy a hálózsák az övé.

- Ki vagy te? A filmekben valószínűleg megmentetted volna az életem és most friss reggelivel sürgölődnél... - A szőkés hajzuhatag továbbra is álmosan, bár kissé csípősen válaszol:

- Legyen elég hogy megmentettem az életedet. Reggelit meg keress magadnak. Nem tudom minek nézel engem... - A fejfájás csillapodik.

- Nem fázol? Nedvesnek tűnik a kő... Legalább a nevedet megtudhatom?

- Ha megmondom a nevemet, akkor hagysz aludni? - Akaratlanul is halványan elmosolyodok.

- Talán. - A fal felé fordul.

- Amber, legyen elég, hogy Amber... - Pár perc múlva már hallom az egyenletes légzést.