Megszöktetnek

Először egy bal, majd hozzá a jobb kéz bukkant elő a mélyből. Az ujjak görcsösen kapaszkodtak meg az érdes márványban. A végtagokhoz barna ruhamaszkos fej is felbukkan. A vékony anyagban a száj és a szemek kaptak nyílást. Egy pillanatra rám pillant, majd ügyes tornagyakorlattal felrugaszkodik mellém. Felegyenesedve megmutatja karcsú, domború alakját. Egy lány lehet az, haja a maszk alá gyűrve. Közelebb lép és ujjait ráhelyezi arcán a maszkra.

Szívem nagyot dobban. Vajon ki lehet az? Ismerős vagy idegen? Barát vagy ellenség? Az arcát takaró anyagot lassan felfelé húzza. Megjelenik ajka, majd kicsi orra, kipirult bőre csillog a verejtéktől. Még nem látom meg a szemét, de hirtelenjében ugrani próbálok. Felderül az arcom, bár a sápadtság, a beesett arc, aligha változhatott.

 - Amber! - kiáltok fel, de a hirtelen mozdulatok visszaparancsolnak a kőre. - Mi..?...hogy..?

Maradj nyugton, kérlek! - szól lágy, de szigorral fűszerezett hangon. - Ki kell, hogy vigyelek innen.

Megragad a csuklómnál, majd hónom alá nyúlva, talpra segít.

 - Hol vagyok? Mi történt? És mégis hogyan akarunk innen kijutni? - özönlöttek ki elmémből a kérdések.

 - Azt majd később! Most minél hamarabb biztonságos helyre kell, hogy vigyelek. Kijutni pedig ott fogunk, ahol bejöttem. Lefelé. - és bátorítóan, de azért mégis noszogatva terelt a nyílás felé, mivel semmi kedvem se volt a dologhoz. Mégis hogy gondolja ezt?

 - Na.  - megszorítja a kezemet. - Nincs semmi félni valód. Csak ugorj! - szólt ismét, de már kissé remegő hangon, mintha valami veszély közeledne.

Persze, hát nem akarják, hogy innen megszökjem....de hogy ugorjak egy kútba, az mégiscsak őrület. Azt hiszem, mégis csak igaza lehet. Felcsavart haja (a sapka lekerült a fejéről már teljesen), megfontolt vonásai most sokkal érettebb lányt mutattak.

 - Lent találkozunk. Kezeidet tartsd szorosan a tested mellett. - tette hozzá.

Ezek után teljes ráhagyatkozással, mindent feledve lépek a kör szélére, s pár pillanattal később így ugrok bele az ismeretlen feketeségbe, megfogadva Amber tanácsát. A zuhanástól tompul az agyam, s csak akkor térek magamhoz, mikor ráeszmélek az idő múlására. Hirtelen szűnnek meg a hangok és semmi jel sem utal arra, hogy élet lenne körülöttem. Amber-ről is elfeledkeztem, pedig felettem kéne lennie. Utánam ugrott, vagy nem?! - ajkamba harapok, mire felszisszenek. Körülöttem még mindig korom sötét. Huzatot se érzek, tehát nem zuhanok; egy helyben lebegek. Uhh..de iszonyú. Megállítottam az időt. Csak ez lehet a magyarázat rá. De rég is volt, hogy használtam a képességemet. Vagy mégse? Abban az üres, néma szobában az ég világon semmi nem mozdult, semmi nem adott jeleket, tehát akár az idő is állhatott. Talán csak pár perc telt el valójában, míg én órákig szenvedtem a padlón, az űrben.
 - Amber? - nyögtem ki, de a hang egy pillanat alatt elhalt. A kúthoz hasonló üreg nem visszhangzik, tehát még egy megerősítő tényező..az idő megtorpant. - Amber? - próbálkozok ismét, s felnézek oda, ahol a szobát sejtem; korom sötét mindenütt. Ha viszont az idő megállt, Amber is megállt, azaz itt kell lennie valahol. - s azonnal nekilátok a tapogatózásnak magam körül. Bukfencezek néhányat a súlytalanság miatt, majd fejjel a falnak ütközök.
Feljajdulok, de ismét síri csend követi. Megkapaszkodok a bal kezemmel a kiálló kövekbe. Teljesen olyan, mint egy kút..nem is tudom, hogy hova kerültem. Az ujjaim masszaív fogást találtak, a másik kezemmel így nekiláthatok Amber keresésének. A fejem fölé nyúlok és pár percnyi nyújtózkodás után megérintek egy puha anyagot; egy nadrág. Amber lábhoz simuló sötét nadrágja. A bokája köré fonom az ujjaimat, s elkezdem magam felé, lefelé húzni. Hiába érzem súlytalannak magam, nehézkes feladat mást, magam mellé húznom, miközben a lábam ide oda repdes a levegőbe, magammal húzva a testem többi részét is.
Hirtelen ötlettől megindulva rákoncentrálok a képességemre, de ezzel csak azt érem el, hogy megindul alattam a világ és az idő kereke nagyot ugorva nekilódul, mint valami gőzmozdony szelepei...
Erre aztán vízszintben lévő testem nekicsapódik a köveknek, Amber zuhanni kezd, mire én a bokáját elengedve a karja után nyúlok. Elkapom, de majdnem hogy magával is ránt.
A lány felsikkant, s aztán falhoz lendül. Megkapaszkodik és elengedi az elzsibbadt karomat.
 - Joni! - feltekint és értetlenül néz rám.
 - Mi van? - ugrik ki belőlem. - Csak gondoltam, megpihenhetnénk itt a magasban, mielőtt úgyis meghalunk.
Vigyor ül ki az arcomra.
 - Igen? Valahogy el is vártam tőled, mert mély ez az izé, de kézifékkel nem rendelkezem. - elröhögi magát, és mellém mászik. Ügyes mozdulatokkal megszabadul hosszú ujjas felsőjétől, ami alatt egy ugyancsak fekete atléta van. Ezt az időközben előbújó derengésben látom, mely mint valami hajnali fény erősödik, hogy honnan, azt nem tudom. Mintha a kövek ontanák magukból. Amint azt megállapítom, lefelé menet a kút egyre szélesebb, tágasabb. Egy-két kontúr is kivehetővé válik. Valami ablakfélék, ami ráccsal van elzárva.
 - Itt van a túloldalon egy szellőző. Át kell másznunk oda. - ahogy kimondta, válasz nélkül oldalazó léptekkel elindulok a jobb irányba, a 4 méterre lévő nyíláshoz.
- És a rács? - kérdezem tehetetlenül.
Amber ezt is hamar letudja, mikor átmászik a hátam mögött és egy gyors mozdulattal leemeli a lezáratlan vasrácsot. A négyszögletes szerkezet néma suhanással száll alá a mélységnek. Egymásra nézünk; semmit se hallunk. Igencsak mély lehet - gondoltam, de hangosan semmivel se húzom az időt. Inkább Ambert követve bemászok a szellőzőnyíláson, ahol egy ember is alig fér el.
A derengés oda is követ minket. Sokáig másztunk, talán egy órán át is, néma csendben, mire a végét jelző erős fényhez közeledtünk. És valóban az. Ismét egy rács, amit a lány ügyesen kilök, de most megfogja és valahova leteszi. Még nem látok semmit az új helyszínből, csak a vakító fényt, amihez még sehogy se szokott hozzá a szemem. A halovány fény, bent megszűnt én pedig Amber után két méteres huppanás után kiegyenesedhettem és kinyújtóztathattam tagjaimat.        

Itt a vég?

Vagy két óra hosszát ültem, magamba roskadva, amit úgy találomra állapítottam meg, hiszen se óra, se nap nem segített ebben. Álom se jött a szememre; éberen álmodtam - amihez talán az is hozzájárult, hogy körülbelül huszonnégy órája nem került a gyomromba étel. Fejem lüktetett, az ajkam kiszáradt, a gyomrom égett. Végtagjaim szűnni nem akaró zsibbadása és erőtlensége, kilátástalan szabadulásom reményvesztetté tettek.

A szoba hőmérséklete kellemes volt, talán 20 celsius fok, amit ugyancsak nem fogtam fel. A szűk szoba csendes volt, de élt, csoda mód termelte az oxigént. Fél óránként kezeimmel oldalamra segítettem magam, hogy egyszer, kétszer, nem is tudom hányszor végigpásztázzam a helyiséget négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, mintha attól tartanék, valamely kis zugot figyelmen kívül hagytam; az ágy alját, a szék támláját, a plafont, a falakat, a márványdarabok illesztéseinél a repedéseket. A rövidnadrág, ami a sajátom volt és az idegen fogva tartók rajtam hagytak, zsebei üresek. Úgy, ahogy hagytam, mert a hátizsákomba van minden.

De mit is hordok össze. Ha elraboltak és a halálomat kívánják, miért kezelték sérüléseimet? A másik, hogy hogyan sérültem meg?! Felfoghatatlan részletek, melyek megőrjítenek. Néhány éve olvasott egy kettő horror és pszicho-regény felrémlik, lelkileg és testileg megterhelt szereplőivel, akik hasonló helyzetben szenvedtek embert-próbáló körülmények között. Most én vagyok az áldozat. Az, aki régen messze, a könyv lapjairól, groteszk módon szórakoztattak unalmas óráimban.

Csak egy aprócska különbség, egy gyors szerepcsere és máris haláltusát vívok. Távol Kapcástól, aki nem is tudom merre lehet most, édesanyámtól, akit talán mélységes aggodalomba sodortam, hogy elszöktem otthonról, és természetesen Ambertől, aki türelmes gondoskodással megvédett többször is. Elismerem, van egy amolyan szégyen is, hogy egy lány védelmez, vagy egy bántó mulasztás, hogy nem viszonozhattam még.

Hagyjuk is, már aligha van valamicske remény. Egy darabig még álomnak véltem, egy őrülten valósághű álomnak, azonban rá kellett hogy döbbenjek, a napoknak, heteknek tűnő órák, a húsomig hatoló kín sehogy se illeszthető hallucináció vagy álom mellé.
Kisvártatva tompa hangokat vélek hallani. Távoli lépések zaja szűrődik át valahonnan a falak mögül. Nem nagyon hiszek a fülemnek, a némaság után ez felettébb szokatlan. Halántékomon az erek zúgása, tüdőm gyors, monoton szuszogása mellett - lélegezni is nehezemre esik - alig veszem észre.
Fejemet lassan felemelem, próbálok a hang irányába fordulni, de úgy vélem, ez lehetetlen. Mintha egyformán szólna minden felől. Egyre hangosabb, valami vagy valaki közeledik. Mégse hagytak magamra..ez valamennyi terhet már levesz a szívemről.
Észebe kapok, hogy mi van, ha egy ember jár erre, de nem tud rólam. Szépen, gyanútlanul elsétál mellettem anélkül, hogy észrevenne. Egy fél pillanat alatt erőt gyűjtök, szélesre tárom bal kezemet, és a jobb vállam felett ütemesen kopogni, majd idővel dörömbölni kezdek. Az anyag, mintha visszaverve minden próbálkozást, tompán elnyeli a jeleimet.
A léptek halkulnak, ritkábbak, végül elhallgatnak. Vége! Ennyi volt...Azt hiszem, eljött a vég. - utolsó reményem is elszállt. Ezzel egy időben a márvány meghasad az ágyam mellett, széles kör alakú vájatot alakítva.
Nagyot dobban a szívem, mikor egy kéz kapaszkodik fel a szakadékból...     

Én néma cellám

Mi ez az egész? - agyam minden egyes négyzetcentiméterén iszonyatos szúrást érzek. Amber szavai csak távoli suhogásként tetszenek. Mintha víz alá merültem volna. Szemeim viszont látták a lány aggódó motoszkálását körülöttem. Megpróbálok tenni valamit, hogy kijózanodjak és képes legyek kommunikálni. Ajkam azonban összetapadt, görcsbe rándult. A tehetetlenség elleni küzdelmem ekkor annyira lefáraszt, hogy ismét az ájulás kerülget. Nem tudok mit tenni, engedek neki. Ennél már csak jobb lehet! - biztatom magam. És valóban. Már az se izgatott, milyen messze állok a haláltól. Hisz ez a szenvedés azt sugallja, nem messze.

Fejem a mohás talajra biccen, s ismét utazni kezdek a néma sötétségben, az ismeretlen, kusza gondolatok között. Olyan könnyűvé vált a a testem, mintha a föld felett repülnék, valahol az óceán felett, miközben a hűsítő szél az arcomat csiklandozza. Végül az elmém teljesen kiürülni látszik, megtelik andalító fellegekkel, melyek nem engednek visszatévedni a valóságba.

Az idő szubjektívvé vált; mintha órák hosszat lebegtem volna a semmiben. Ekkor azonban ébredezni kezdek. Hunyorogva tekintek ki a pilláim mögül. A szokatlan nappali világossággal nehezen barátkozok. De mégis! Hogy vagyok tulajdonképpen? - megállapítom, hogy egy meglehetősen kemény ágyon fekszem, hanyatt, egy kisebb szobában, aminek hófehér falai szintén elvakítanak. Egy vékony pamuttakaró fedi a lábam, mellkasom meztelen, de mintha valami kötés is lenne rajta. Testem csurom víz, ami nem csoda, hiszen lázam is lehetett. Oldalamra fordulok, mire erős fájdalom hasít a bordáim közé. Szuper! Lebénultam és egy ismeretlen helyen tartózkodom...Csoda, hogy tudom, ki vagyok...És Amber hol lehet?

Nem tudom miért, de akaratlanul is feltápászkodom, mire ismételten pokoli szúrások kínoznak. De kit érdekel már? Körbepillantok a körülbelül négy méter széles helyiségben, és azt kell tapasztalnom, hogy nincs ajtó, melyen ki vagy be lehetne jutni. Elfog a kétségbeesés, lábaimra állok, amik erőtlenül rogyadoznak. Az ágy szélébe és egy székbe kapaszkodva jutok el a túlsó falig. Ezeken kívül mást nem találok itt. Ablak, szellőző, sőt lámpa sehol, ennek ellenére valóban nappali világosság ragyogja körbe a szobát. Oxigén is annál inkább van, talán sok is.

Kiabálni szeretnék, de tudom, hogy semmire se jutnék vele. Erőm sincs hozzá. Ezért le is csúszok a falon a vörös márványpadlóra, mint valami időzített gépezet, lejátszódik a fejemben Amberrel való találkozásom. Nem is beszélhettem vele, szinte semmit se. És csak most akaródzik kibukni belőlem az érzés: megkedveltem. Csak meg kellett pillantanom, tapasztalnom a gondoskodását. Én pedig pimaszul még a terülj-asztalkát is elvártam volna.

Borzalmas egy nap volt. Nap? Ki tudja, mennyi idő telt el azóta, hogy találkoztunk...Többet voltam eszméletlen, mint ébren.

Ráadásul az se hagy nyugodni, mi volt az az utolsó jelenet, ami Amber szerint az ő hibája volt..Valami energiaemésztéstől beszélt. Mi a csuda lehet? Valami újabb, emberfeletti képesség? Tehát nem ő az egyetlen csodabogár, aki elszenvedi a cselekedeteit?

Fejemet a térdemre hajtom, kezeimet rákulcsolom, úgy ülök a hideg márványon, magányosan, szerelmesen...kitudja még milyen érzésekkel a szívemben. Igen, hiányzik Amber. - a három szót magam elé suttogom, mintha félnék attól, hogy elfeledem.

És ha nem jön senki, itt pusztulok éhen, szomjan, ebben a hátborzongató, néma cellában.