Indulás!

   Szóval, amint azt korábban megemlítettem, itt ülök bent a dög meleg szobámban, már minden ablakom el van reteszelve, mert lassan fejgörcsöt kapok. Amit írok, azt se nagyon látom, de lehet hogy azért is görnyedek az ágyamon és firkálok, hogy ne unjam halálra magam...Hát ez az én formám! Még jó hogy fél órája betévedt az ajtón egy vajas kenyér és egy bögre tej. De azon kívül ma egy falatot se láttam, pedig már lassan alkonyodik. Nem is tudom, miért is nyaggat még mindig anya, hiszen megmondtam már neki százszor, hogy abban a büdös szobában az orromig se láttam! Ha neki az jó, hogy vesztembe kerget, hát tegye, de egyikünk se fog ebből jól kijönni, az is biztos!

   Most úgy tűnhet, hogy ősi ellenségként beszélek anyámról, de az az igazság, hogy rá se lehet ismerni. Itt a "semmi közepén" bezár a saját szobámba és faggat arról, amit nem tudok. Amint olyan állapotban leszek, titokban összecsomagolok és meglógok. Már csak egy út vezet ki a házból, az pedig a tető. Nem pont ínyemre való, de talán nem is szabad most ezen elmélkednem. Ha itt maradok, azt biztos nem élem túl.
   Az az egy biztos, hogy valami igencsak csúnya dologba keveredhettem, ha most az anyám is utál. Hogy ehhez köze van-e a már párszor bekövetkező időzavarnak, nem tudom, mindenesetre a láda az erdőben is gyanús.

   Mikor néha kimentem az erdőbe, és egyedül voltam, az idő félelmetes lassúsággal telt. Az órám rendszerint elállítódott. Az egy óra kimenőm hosszú óráknak tűnt. Ebéd és uzsonna között szédültem az éhségtől. Anya már akkor gyanakodott rám. Már sejtem, hogy valami különleges képesség fon körbe, de ezt akkor se értem. Ha arra gondolok, hogy az idő felett állok, furcsa, de röhögnöm kell. Hmm..Eddig minden ilyen dolgot elutasítottam, és talán szívből utáltam is. Mire lennének jók az ilyen erők? Nem vagyok én filmhős.

   Annál is inkább érdekel most, hogy megtörtént az imént mesélt incidens. Az idő mintha egy másodpercet se mozdult volna, a mosdóajtó csapódása és a szerszámok megszerzése között. Még a gyomrom is kavarog, ha arra gondolok, hogy csengett a fülem az elmerengő csenden. És most már sejtem, hogy szó szerint megállt az idő. Már azt is tudom, ha így történt, én idéztem elő. Ha megkérdezi tőlem valaki, örülök e ennek, hát megvan a véleményem: Rettenetesen félek és tartózkodom a képességtől. Hiszen nem tudom kezelni, és nagy felelősséggel jár. Mii?! Hogy nagy? Óriási, világtekintetben emberéleteket veszélyeztető művelet...De csak az a kérdés...de nem is kérdés! Nagy valószínűséggel már tud róla valaki. Anya nem hiszem, mert akkor említette volna, vagy legalábbis utalt volna rá. És az, hogy nincs közeli ismerősöm, akivel tudnék erről beszélgetni, még jobban aggaszt és kihozza belőlem a kétségbeesés sebző fegyverét.
   De muszáj lesz cselekednem! Indulok...Ha ezt még valaki olvassa, akkor megtalálta az ágyam alatti rejtekhelyen...Addig is megpróbálok óvatos nyomot hagyni, ahol csak tudok.
   

Szobafogság

   Június 19.-e, szombat van. Verőfényes napsütés, egy tejszín folt se tűnik fel a horizonton. Szokatlan módon anya szobafogságra ítélt. Életem első és remélem utolsó ilyen élménye! Az büntetés hossza ismeretlen, ez annál inkább aggaszt. Ami pedig ennél is makacsabb körülmény, hogy az idő már hetek óta nem volt ilyen gyönyörű.

A tavaszi esőzés időszakának szokatlan lefolyását éltük meg két hét alatt.
   De rátérek a fogságom okára. Elég nevetséges, de így történt: Tegnap előtt az aznapi zivatar előtt kiruccantam egy órára az erdőbe. Találtam egy félig elásott ládát, ami félig fából, félig fémből készült. Valami mellékgyökér ráfonódhatott, mert nem bírtam megmozdítani. Kevés időm lévén elhatároztam, hogy másnap (tegnap) újból felkeresem a helyet. Hagytam is a közeli fa korhadt törzsében egy festékcsíkot (mániám és elővigyázatosságom okaként mindig táskámban tartok egy festékszórót), mert az ösvényről a sűrű aljnövényzet miatt a láda nem volt észrevehető. Tehát másnap minden fontos eszközzel felszerelkeztem. Azaz majdnem mindennel. Kora délután el is indultam volna, de eszembe jutott, hogy az ásó vagy csákány abban a raktárban van, ami számomra - mióta az eszemet tudom - tiltott zónának minősül.

   Eddig a  napig eszembe se volt megközelíteni a konyhára nyíló rövid folyosó végében található szobát. Az sem érdekelt, miért tiltják. Valamelyik családban az éléskamra, valahol a családfő irodája, itt a még mindig nem tudom mi célt szolgáló helység. Sosem voltam otthon, mikor kinyitották, ha erre egyáltalán sor került.
   Apám és bátyám halála után mély, talán depressziós állapothoz hasonlítható éveim következtek. De egyre kevesebbet gondoltam rájuk, és szinte nem is érdekeltek a régi közös emlékek. Homályossá váltak, mint másnak a csecsemőkora. Az a gondolat is távol tartott tőle: ha oda belépek, olyan tárgyakkal, emlékekkel találom szemben magamat és újból visszaesek a halálvágy állapotába (meg ugyebár az "állítólagos" halálesetek bekövetkezte után sokszorta jobban odafigyelt a folyosóra.

Tegnap viszont rávitt a szükség, hogy megközelítsem, akárhogy is legyen. Valamilyen oknál fogva ott tartottuk a kertészeti eszközöket, hogy jelzés vagy kérés nélkül elérhetetlenek legyenek számomra. Anya délben megjegyezte, hogy elmegy vásárolni a városba. Kaja után hallom is fent, hogy a földszinten csapódik a mosdóajtó (a bizonyos folyosó mellett van). Majd a bejárati ajtó nyekergése is felhangzott. Nem sietem el, várok 20-30 percet, majd még mindig halkan és óvatosan elindulok a lépcsőn lefelé. Leérve néma csend fogad, még a vérem zúgása is fülembe szökik. Még azt is megteszem, hogy kétségbeesetten elkiabáljam magam: Anyaa..aanya! - Komolyan, mintha nyúznának. De csak előjött volna valaki, ha még a házban van tartózkodik.

   Indulhatott az akció. Végigrohantam a folyosón és gondolkodás nélkül lenyomtam a  kilincset. Az ajtó szerencsémre nyitva volt és befelé nyílt, így nem zúgtam el. Bent korom sötét volt, csak most derengett valami világos. Nem néztem körbe, mikor megláttam a szerszámokat, felkaptam őket és már rohantam is ki.

   De csak most figyeltem fel rá, hogy zajos lett a folyosó. A wc-tartály jellegzetes hangja felzendült, mint valami sárkány, ami pillanatok alatt végez velem. Az ajtó kinyílt, anya jött ki rajta. Én a szerszámokkal a kezemben kővé dermedtem, az állam leesett, mint ahogy az övé is. Néhány másodperc néma csend, majd jött az égzengető kioktatás, a nagy ordibálás, anyától még nem ismert stílusban. Fenyegetéseinek felét se értettem. Sokkal jobban lefoglalt az a fájdalmas felismerés, hogy tervem meghiúsult. Anya látszólag nem ment el, és ez irreálisnak bizonyosodott. Fél órát csak nem volt bent a fürdőben, és csak nem hagyott volna, hogy valaki a fürdő előtt meggyilkoljon...De a másik, hogy hiába bizonygattam: nem láttam az ég világon semmit bent a raktárban, anya nem hitt nekem. Szobafogsággal éhhalálra és megsütésre ítélt ebben a katlanban.        

Magamról

Sokáig halogattam, hát most itt az ideje. Naplót kell vezetnem, mert életem története kezd kalandokba merülni. Nem egyszerű, ezért hát el is kezdem.

Jonathan Martinez vagyok, 14 éves. Egy New York közeli kisvárosban élek édesanyámmal. Az ő elbeszélése szerint édesapám (Troy) és bátyám (Addie) egy építkezési balesetben haltak meg, de ezt én annál inkább nem hiszem. Hiába volt temetés, sírás, szemtanúk és testi bizonyíték, túl sok titokzatos esemény középponti szereplője lehettem a mai napig, hogy ebben a dologban kétségeim merüljenek fel. Mindketten közel álltak hozzám és 8 éves koromig ismerhettem is őket, de nem eléggé. Ma már sok kérdésem felhalmozódott, melyeket akkor még megfogalmazni se nagyon tudtam.
Kétszintes faházunk egy gyönyörű, sűrű erdő szélén épült, melyhez egy jókora birtok is tartozik. Szobám a padlástérben kapott helyet, aminek kerek ablakából gyönyörű kilátás nyílik mind az erdő keleti, mind a közeli szűk, sekély vizű folyóra, mely átfut a birtokunk. Lovakat és birkákat tartunk. Legjobb pajtásaim pedig két puli, Kapcás és Vatta volt. Érdekes nevek, tudom, de illett rájuk.
Bátyám és köztem jókora körkülönbség van, és ha nem is soha, de ritkán járt haza New York-i minisztériumi munkahelyről. Mondhatni a fél életét bent töltötte. Édesapám szintén minisztériumi, keresett ember volt, édesanyám pedig szakács, majd mikor összeházasodtak, a tanyasi életet választották. Vagyis én csak erről tudtam. De erről később.
Az alsó tagozatot és a 6. osztályt a városban töltöttem, de utána kivettek onnan, mondván: "Itthon megtanulod mindazt, ami a becsületes, tisztességes Martinez család jó-hírének fennmaradásához szükséges. Továbbtanulásról sosem volt szó, se nagyszülőkről, se más rokoni ágakról.
Napjaim nagy részét tanulással és a farmon való segítéssel töltöttem. Mikor betöltötte a nyolcadik életévemet, szüleim megismertették velem az egész szomszédos erdőt. Nem akarok túlozni, de szinte az összes fát és bokrot ismertem. Az összes növényt, jótékony és káros hatását, az összes állatot hangjáról és nyomáról.
Attól kezdve csak a környéket jártam hol Kapcással, hol Vattával, vagy éppen mindkettővel (persze szülői engedéllyel), és útjaim során megerősíthettem bátorságom és ítélőképességem, megismerhettem valódi önmagam, rejtett képességem.