Szemem elé ismét a kedves lány arca kerül, de már egész alakját láthatom. Már az is szembetűnő, hogy egykorú lehet velem, de még sosem láttam a valóságban. Haja háta közepéig ér, mely szabadon lebben, miközben suhan mögötte. Laza ruházattal rendelkezik, mely beleolvad környezetébe: szürke ing, sötétbarna begombolatlan köpeny (nyakánál két selymes szál húzza össze), mely vékony anyagával a combjáig ér.
A lány egy fenyőerdőben fut, mely ismerős tájat juttat eszembe. A hegygerinc mögött van, mely egyik oldalán én fekszem egy fán. Útja sürgős, arca gondterhelt, de célját tudhatja jól, hisz ismerősként mozog a lombok alatt, az ösvény mellett. Könnyű, vékony csizmájában úgy mozog, akár a mesebeli tündék hazájukban. Nadrágja zöld - meg nem mondanám most, milyen árnyalat - mely beleolvad a cserje leveleibe. Ez hosszan, lábára rásimulva, csizmájába gyűrve repül vele együtt. Kényelmes hacukának vélem, melyről csak fantasy-regényekben olvashat az ember. Arcát az imént látott nap fényében látom ragyogni, szebb mint álmomban. Hisz most jut eszembe, ez se különb mint egy álom. De életben vagyok még. Érzem, és lélegzem. Vagy csak reménykedhetek e feltehető eshetőségben?
Közben követem a szememmel, amint a suhanó alak a hegy felé közeleg. Felrémlik a távolban a hófödte csúcs, mely messze-messze emelkedik mérföldekre a völgy lábától, mely átvezet az ormok között. De csak sejtem, hogy arrafelé tart. Nem látok a fejébe, csak sietős lépteit, magasra emelt térdekkel, fáradhatatlan mozgással. A kép ismét homályossá válik, nem is nagyon vártam mást az elején. Vágyakozom azonban a szabadba, a képzelettől messze, egy normális világba. Az ájulásom előtti események megrágott sajtként, hiányos, magyarázatoktól mentes masszaként kerül elém, melyre gondolva hideg fut át a hátamon.
De a homályt ismét vakító fény váltja fel, gyengébb, mint az imént. Az odú zöld körvonalai bontakoznak ki. Pontosabban a teteje, ahol rovarok ezrei röppennek be. A hangok lassan, fojtott némasággal közelítenek felém, amit csak sejteni tudok. Valamerről ismerős nesz szűrődik a fülembe. Igen, megvan! Kapcás az! Az ugatás hamar az eget rengető erőre fokozódik. Fájdalmas, így a dobhártyaszaggató csend után, mégis felderülök. Hihetetlen gyorsasággal felülök és eddig halottnak hitt barátom nyakába kapaszkodom. Imént elapadt könnyem újból megered, de már fátyolosan takarja el a képet, amivel a kutya se törődik most (szó szerint).
- Persze! - kapom fel a fejemet. A madárcsicsergés, a szélben susogó fák, a nap melege boldogan von karjaiba. Élvezem, talán attól rettegve, ismét hiányukat fogom szenvedni. De mind mellett természetesen Kapcás ölelését használom ki. - Hogy lehettem ennyi tudatlan és beképzelt? Vagy mégse? - a kutya most értetlenül bámul rám, ahogy eleresztem a nyakát és fejemet forgatva, félhangosan motyogom magam elé. - Hiszen csak az időt állítottam meg. És ebben csak én "éltem". Minden más az idő végtelen tengelyén rostokolt, és észre sem vette semmi, hogy valaki éppen mozog körülöttük. Eszem megáll! Kapcás is csak szunyókált. - Itt a az ebre nézek, letörölve idegesítő könnycseppeket. - Az idővel a kis szíved is megállt. Hál' istennek életben vagy. Én is élek. - Egyszerre kifogyok a szóból.
Feltápászkodom. A fel-felnyüszítő kapcást ölembe véve lemászok a fáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése