Idő őrző

Hosszasan szemléltük az elkápráztató jelenséget (Amber hamar talált magának jobb elfoglaltságot és leült a pár méterrel arrébb elterülő pázsitra). Egy-két perc múltán leülök mellé én is. Felhúzom a térdem a mellkasomhoz, szememet pedig a sűrű, égnek meredő fűszálakon gyöngyöző vízcseppeken pihentetem. Számtalan kérdés fogalmazódik meg bennem. Annyi, hogy nem győzöm szelektálni. Próbálok helyet találni, szeretném feltenni őket sorjában, de valami visszahúz.

Tépelődöm egy röpke pillanatig, majd szétnyitom az ajkaim.

 - Feltehetek egy kérdést? Vagy akár többet?

Amber rám tekint és halvány mosoly jelenik meg arca szegletében. - Nyugodtan. Úgy tűnik, egy időre helyreállt a rend.

 - Az időre gondolsz? Igen, épp ezzel kapcsolatban jutott eszembe a következő. Ha ugyebár minden valószínűséggel csak most indult meg a tudjam is mikor, általam megállított világ, akkor mit kerestél te velem a semmiben? Hogy lehettél ott a cellában, mikor neked is mozdulatlannak kellene lenned?

Vár egy kicsit, ismét a város felé néz és maga elé válaszolja: - Hát éppenséggel még nem láttál mozdulatlan embert, de valóban, mindenkit megállítasz a képességeddel. Azaz hogy majdnem mindenkit. Vannak, akik fel tudják fogni az erőd és maguk körül tartani. Én erre nem vagyok képes. Hogy veled lehetettem odabent és mindenekelőtt bejuthattam oda, az neked volt köszönhető.

Érzem, hogy lassan elvörösödöm, elszorul a torkom. Ilyen könnyen leleplezhető lennék? Talán a fejembe lát?

 - Nem ragozom tovább: tudom, hogy rám gondoltál. Mert egyeseken kívül csak az tekinthet be a mozdulatlan, kietlen, nyugodt világba, akire te, vagy más idő őrző gondol.

 - Szóval idő őrző..ezt csak most hallom először. Többen vagyunk? - tudom, hogy ez már több egy kérdésnél, de muszáj! Olyan dolgok merülnek fel, amiről eddig nem tudtam, és életemet hihetetlen módon befolyásoló dolgok.

 - Igen, többen vagytok. Többen vagytok ilyenek. Sajnálom, hogy eddig nem tudtál meg dolgokat, de szinte lehetetlen is volt a tudtodra adni ezeket az információkat. Mivel az erdőben se sokat voltál eszméletednél.

 - Még mindig nem értem, hogyan tudnám uralni a képességet! Mi az az erő, az a gondolat, amivel rá tudok hangolódni?

 - Hiszen tudat alatt az előbb is megtetted. Nézd csak meg, ismét itt járnak az emberek.

Körbenézek, s valóban, a park szélén kisebb nagyobb családok sétálnak, kertészek dolgoznak, semmit se sejtve az előbbi jelenetből. - Tudom mire gondolsz, és mit kérdeznél. A koncentrálás, amely függetlenül az akaratodtól lassított az időn, olyannyira erős volt, hogy eltüntette az élő embereket, a természet színeit, illatát, hangját, és a fényt. Minden megszűnt egy időre, ha tovább tartod lezárva, megeshetett volna, hogy mindent elnyel az általad keltett fekete lyuk.

Ez egyre ijesztőbb. Mire akar kilyukadni? Mi ez az egész?

 - Persze nem kell mindjárt valami végtelen mély képződményre gondolni. Van egy bizonyos időintervallum, amíg vissza lehet fordítani a folyamatot. Ez történt most, minden visszatért a helyére, vagy majdnem a helyére. Az itt járkáló emberek azonban mit se sejtenek ebből. Nekik ez érzékelhetetlen maradt, mintha mi se történt volna. - hirtelen elhallgat. Nyelvével megnedvesíti a száját és a szemembe nézve várakozik. Ott van tőlem egy méterre. Én viszont nem tudom, mit mondjak.

 - Hát ezt megnyugtató hallani. Sajnálom, hogy ennyi bajt okozok, de nem számítottam ilyen váratlan fordulatra az életemben. Tudod, mióta elszöktem otthonról, elvesztettem Kapcást, többször az életem múlott egy-egy lépésemen. Azt viszont még mindig nem tudom elfogadni, miért védelmezel? Miért hagysz életben?

 - Hát nem érted?! Akkor elmagyarázom. Te most ismerkedsz egy életformával, és majd azokkal az emberekkel, akik olyanok, mint mi. Te egy idő őrző vagy, és nem sok társad van. Az egyik legfontosabb képesség, a hozzánk hasonlóak és az emberek biztonságát, épségét, egész gondolkodásukat védelmezi. Azért mondom ezt, mert vannak, akik közülünk a világuralomra törnek, az emberek feletti irányításuk a cél, a gondolataikba kívánnak beférkőzni. Nem is tudni, mióta folyik a harc köztük és mi közöttünk, de számos őrző, energiarabló, mint én, felcser, lovag vesztette életét az évszázadok során. Mára igencsak megerősödött Jessie Culbert, a lázadók kegyetlen vezére. Az ő csatlósai próbálnak kijátszani téged, kihasználva gyengeségeidet. Ezért tartott fogva ez idáig az idő, ezért kell minél hamarabb uralnod természetedet. Rajtad keresztül felmérhetetlen energiához és befolyáshoz jutnak.

   Elhallgatott. Idáig megfeszített idegekkel figyeltem Amber szavait. Próbáltam következtetni, mérlegelni. Gyorsan átforgattam az imént hallottakat.

 - Ebből leszűrtem, hogy nekem itt valami feladatom van. Attól félek, felelősségteljes, világmegmentő feladat.

 - Hát igen, ezt kihagytam. De akkor rájöttél. - a válasza kicsit jókedvű. - Az idő az egyetlen  valami, amire mindenkinek a legnagyobb szüksége van, amit állandóan használunk, amit nem tudunk megvenni, amit elvehetnek tőlünk, amit nem kaphatunk vissza, amit nem vehetünk meg pénzen. Ezt irányítod te. Egy időőrzőnek nyoma veszett, egy másik szintúgy, de tudjuk, hogy a lázadók kezei között raboskodik. Edzett, az általam ismert legmerészebb és legnagyobb őrző. Ám tartani lehet attól is, hogy nem bírja sokáig.

 - Akkor, ha jól sejtem, egyedül vagyok itt, aki tehet valami fordulatot?

 - Pontosan. Persze itt vagyunk mi, többiek, akik mögötted állunk. Mások erejét meg tudom csappantani, egy időre le tudom gyengíteni. Ez nem minden esetben elég, az idő mélyére kell hatolni, ez az egyetlen járható út!        

Hol vagyunk?

 - Hol vagyunk? Nem valami festői kép. - nyögöm ki tudatom alatt. Úgy veszem észre, Amber-nek egyelőre semmi kedve mosolyt erőltetni arcára. Eddig tőle szokatlan feszültség vonul át az arcán, homlokát a ráncok hullámai szelik. Éles, villogó szeme a távoli végtelen betontengerét fürkészi. Percek telnek el így, szótlanul.

A világ, az elénk magasodó város itt-ott kísérteties derengéssel, éjszakai feketeségbe burkolózott. Nem a megszokott hétköznapi idill, ha ez idáig ugyan annak mondhattuk.Valami egészen más. Amber tíz perc szemlélődés után rám néz.

Most is néma marad. Ha te nem, én beszélek! - határozom el magam.

 - Mégis mi ez a hely? Egy árva lélek sincs itt, életnek semmi nyoma! Csak azt ne mond, hogy te se tudod, hová hoztál.

 - Az sajnos vitathatatlan tény. Hogy Mikor? Az már más kérdés.

 - Miért? Mikor? - ez számomra már egyre bonyolultabb. Eddig se nagyon értettem, de most már lehet hogy fel is adom. Tény, hogy Amber különleges és tud egy s mást, de mégis! Ki akarta ezt az egészet? Őrült ájulások - ami eddigi életem során egyszer se volt tapasztalható -, őrült helyszínek, egy hősködő lány a semmiből. Egy pillanatra eszembe jut Kapcás és anya, de Amber elvonja a figyelmem. Ismét hallgat, de arca színe megváltozik, a ráncok eltűnnek homlokáról, szemöldökét levonja, szemét becsukja. Fél perccel később ismét felém fordítja megvetéssel vegyes gondterheltséget tükröző tekintetét.

 - Hidd el, ez, amit itt látsz, a világod. Ott van például a London Eye.

 - Mi?! - kutatok tágra nyílt szemekkel a messzeségben. De csak pár másodperc után rajzolódnak ki előttem a távolabbi, égbe nyúló tornyok kontúrjai. Végül a kerék sötét óriása. Csak sejthetem mögötte a kanyargó Temze vizét. Mi ez itt? Végtére is ez a brit főváros. És totálra kihalt.

 - Minél hamarabb meg kell tanulnod kezelni a képességed. - Amber hirtelen hangja a frászt hozza rám, nem különben a "képesség" szó említése. Az idő... - merengek.

 - Azt akarod mondani, mindez ideig folyamatosan befolyásoltam az idő kerekét? - Csodás! Most már allegóriákat is használok. - nem bírom tovább, kitör belőlem egy röpke kacaj.

 - Azt. Pontosan azt akarom mondani. - Amber hangja már kicsit se volt lágy és selymes. Szemrehányással volt teli és én el is szégyelltem magam, előbbi óvatlan nevetésem miatt.

   Anya. Kapcás...Istenem, mi történik velem? Ha megállítottam az időt, érthető börtönöm pokoli jelleme. Előbb mintha éhes lettem volna, de most egyáltalán nem vagyok az. - a horizont alig észrevehetően világosodni, élénkülni kezd. Elvesztettem a fejem, mikor elhagytam a birtokot. Hát persze! Én hülye..a ládáig el se jutottam! Jellemző...Persze ott volt kunyhóban játszódó jelenet, Amber jelenése..elvette az eszem. Hihetetlen nőszemély, ilyen könnyen elcsavarta a fejem, és most tessék! Itt vagyok! Várjunk csak! Hiszen ő mentett meg. Valami, vagy valaki a halálomat akarja. Amber viszont mellettem volt.

   A ládát azonban ott hagytam, ehhez kétség nem fér. Anyát ott hagytam, halálra aggódik miattam. És Amber. Igen, ő, hiába szidalmazom itt, az érzéseim nem változnak iránta, ahhoz már túl késő. Azt viszont, hogy elmondjam neki, nem várhatja senki. Az nem lenne megoldás.

Merengésem alatt egészen kivilágosodik, nappali fény vesz minket körül és meglátom körülöttem a kis parkot, a szökőkúttal, a körülötte álldogáló, árva vaspadokkal, lengedező nyárfákkal. A fűre harmatot lehel a csípős szellő, amely váratlanul csapja meg az arcom és muszáj pulóverem után kutatnom. Rá kell azonban jönnöm, hogy nincs meg. Mire ezt elgondolom, már jóval feljebb kúszik a nap, egészen a kerék fölé, és a melegtől is csak úgy bizseregnek a tagjaim.

 - Elképesztő! - súgom Amber felé, mintha attól tartanék, el ijesztem az élményt.

Ő csak rám mosolyog és csendesen bólint.    

    

Megszöktetnek

Először egy bal, majd hozzá a jobb kéz bukkant elő a mélyből. Az ujjak görcsösen kapaszkodtak meg az érdes márványban. A végtagokhoz barna ruhamaszkos fej is felbukkan. A vékony anyagban a száj és a szemek kaptak nyílást. Egy pillanatra rám pillant, majd ügyes tornagyakorlattal felrugaszkodik mellém. Felegyenesedve megmutatja karcsú, domború alakját. Egy lány lehet az, haja a maszk alá gyűrve. Közelebb lép és ujjait ráhelyezi arcán a maszkra.

Szívem nagyot dobban. Vajon ki lehet az? Ismerős vagy idegen? Barát vagy ellenség? Az arcát takaró anyagot lassan felfelé húzza. Megjelenik ajka, majd kicsi orra, kipirult bőre csillog a verejtéktől. Még nem látom meg a szemét, de hirtelenjében ugrani próbálok. Felderül az arcom, bár a sápadtság, a beesett arc, aligha változhatott.

 - Amber! - kiáltok fel, de a hirtelen mozdulatok visszaparancsolnak a kőre. - Mi..?...hogy..?

Maradj nyugton, kérlek! - szól lágy, de szigorral fűszerezett hangon. - Ki kell, hogy vigyelek innen.

Megragad a csuklómnál, majd hónom alá nyúlva, talpra segít.

 - Hol vagyok? Mi történt? És mégis hogyan akarunk innen kijutni? - özönlöttek ki elmémből a kérdések.

 - Azt majd később! Most minél hamarabb biztonságos helyre kell, hogy vigyelek. Kijutni pedig ott fogunk, ahol bejöttem. Lefelé. - és bátorítóan, de azért mégis noszogatva terelt a nyílás felé, mivel semmi kedvem se volt a dologhoz. Mégis hogy gondolja ezt?

 - Na.  - megszorítja a kezemet. - Nincs semmi félni valód. Csak ugorj! - szólt ismét, de már kissé remegő hangon, mintha valami veszély közeledne.

Persze, hát nem akarják, hogy innen megszökjem....de hogy ugorjak egy kútba, az mégiscsak őrület. Azt hiszem, mégis csak igaza lehet. Felcsavart haja (a sapka lekerült a fejéről már teljesen), megfontolt vonásai most sokkal érettebb lányt mutattak.

 - Lent találkozunk. Kezeidet tartsd szorosan a tested mellett. - tette hozzá.

Ezek után teljes ráhagyatkozással, mindent feledve lépek a kör szélére, s pár pillanattal később így ugrok bele az ismeretlen feketeségbe, megfogadva Amber tanácsát. A zuhanástól tompul az agyam, s csak akkor térek magamhoz, mikor ráeszmélek az idő múlására. Hirtelen szűnnek meg a hangok és semmi jel sem utal arra, hogy élet lenne körülöttem. Amber-ről is elfeledkeztem, pedig felettem kéne lennie. Utánam ugrott, vagy nem?! - ajkamba harapok, mire felszisszenek. Körülöttem még mindig korom sötét. Huzatot se érzek, tehát nem zuhanok; egy helyben lebegek. Uhh..de iszonyú. Megállítottam az időt. Csak ez lehet a magyarázat rá. De rég is volt, hogy használtam a képességemet. Vagy mégse? Abban az üres, néma szobában az ég világon semmi nem mozdult, semmi nem adott jeleket, tehát akár az idő is állhatott. Talán csak pár perc telt el valójában, míg én órákig szenvedtem a padlón, az űrben.
 - Amber? - nyögtem ki, de a hang egy pillanat alatt elhalt. A kúthoz hasonló üreg nem visszhangzik, tehát még egy megerősítő tényező..az idő megtorpant. - Amber? - próbálkozok ismét, s felnézek oda, ahol a szobát sejtem; korom sötét mindenütt. Ha viszont az idő megállt, Amber is megállt, azaz itt kell lennie valahol. - s azonnal nekilátok a tapogatózásnak magam körül. Bukfencezek néhányat a súlytalanság miatt, majd fejjel a falnak ütközök.
Feljajdulok, de ismét síri csend követi. Megkapaszkodok a bal kezemmel a kiálló kövekbe. Teljesen olyan, mint egy kút..nem is tudom, hogy hova kerültem. Az ujjaim masszaív fogást találtak, a másik kezemmel így nekiláthatok Amber keresésének. A fejem fölé nyúlok és pár percnyi nyújtózkodás után megérintek egy puha anyagot; egy nadrág. Amber lábhoz simuló sötét nadrágja. A bokája köré fonom az ujjaimat, s elkezdem magam felé, lefelé húzni. Hiába érzem súlytalannak magam, nehézkes feladat mást, magam mellé húznom, miközben a lábam ide oda repdes a levegőbe, magammal húzva a testem többi részét is.
Hirtelen ötlettől megindulva rákoncentrálok a képességemre, de ezzel csak azt érem el, hogy megindul alattam a világ és az idő kereke nagyot ugorva nekilódul, mint valami gőzmozdony szelepei...
Erre aztán vízszintben lévő testem nekicsapódik a köveknek, Amber zuhanni kezd, mire én a bokáját elengedve a karja után nyúlok. Elkapom, de majdnem hogy magával is ránt.
A lány felsikkant, s aztán falhoz lendül. Megkapaszkodik és elengedi az elzsibbadt karomat.
 - Joni! - feltekint és értetlenül néz rám.
 - Mi van? - ugrik ki belőlem. - Csak gondoltam, megpihenhetnénk itt a magasban, mielőtt úgyis meghalunk.
Vigyor ül ki az arcomra.
 - Igen? Valahogy el is vártam tőled, mert mély ez az izé, de kézifékkel nem rendelkezem. - elröhögi magát, és mellém mászik. Ügyes mozdulatokkal megszabadul hosszú ujjas felsőjétől, ami alatt egy ugyancsak fekete atléta van. Ezt az időközben előbújó derengésben látom, mely mint valami hajnali fény erősödik, hogy honnan, azt nem tudom. Mintha a kövek ontanák magukból. Amint azt megállapítom, lefelé menet a kút egyre szélesebb, tágasabb. Egy-két kontúr is kivehetővé válik. Valami ablakfélék, ami ráccsal van elzárva.
 - Itt van a túloldalon egy szellőző. Át kell másznunk oda. - ahogy kimondta, válasz nélkül oldalazó léptekkel elindulok a jobb irányba, a 4 méterre lévő nyíláshoz.
- És a rács? - kérdezem tehetetlenül.
Amber ezt is hamar letudja, mikor átmászik a hátam mögött és egy gyors mozdulattal leemeli a lezáratlan vasrácsot. A négyszögletes szerkezet néma suhanással száll alá a mélységnek. Egymásra nézünk; semmit se hallunk. Igencsak mély lehet - gondoltam, de hangosan semmivel se húzom az időt. Inkább Ambert követve bemászok a szellőzőnyíláson, ahol egy ember is alig fér el.
A derengés oda is követ minket. Sokáig másztunk, talán egy órán át is, néma csendben, mire a végét jelző erős fényhez közeledtünk. És valóban az. Ismét egy rács, amit a lány ügyesen kilök, de most megfogja és valahova leteszi. Még nem látok semmit az új helyszínből, csak a vakító fényt, amihez még sehogy se szokott hozzá a szemem. A halovány fény, bent megszűnt én pedig Amber után két méteres huppanás után kiegyenesedhettem és kinyújtóztathattam tagjaimat.        

Itt a vég?

Vagy két óra hosszát ültem, magamba roskadva, amit úgy találomra állapítottam meg, hiszen se óra, se nap nem segített ebben. Álom se jött a szememre; éberen álmodtam - amihez talán az is hozzájárult, hogy körülbelül huszonnégy órája nem került a gyomromba étel. Fejem lüktetett, az ajkam kiszáradt, a gyomrom égett. Végtagjaim szűnni nem akaró zsibbadása és erőtlensége, kilátástalan szabadulásom reményvesztetté tettek.

A szoba hőmérséklete kellemes volt, talán 20 celsius fok, amit ugyancsak nem fogtam fel. A szűk szoba csendes volt, de élt, csoda mód termelte az oxigént. Fél óránként kezeimmel oldalamra segítettem magam, hogy egyszer, kétszer, nem is tudom hányszor végigpásztázzam a helyiséget négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, mintha attól tartanék, valamely kis zugot figyelmen kívül hagytam; az ágy alját, a szék támláját, a plafont, a falakat, a márványdarabok illesztéseinél a repedéseket. A rövidnadrág, ami a sajátom volt és az idegen fogva tartók rajtam hagytak, zsebei üresek. Úgy, ahogy hagytam, mert a hátizsákomba van minden.

De mit is hordok össze. Ha elraboltak és a halálomat kívánják, miért kezelték sérüléseimet? A másik, hogy hogyan sérültem meg?! Felfoghatatlan részletek, melyek megőrjítenek. Néhány éve olvasott egy kettő horror és pszicho-regény felrémlik, lelkileg és testileg megterhelt szereplőivel, akik hasonló helyzetben szenvedtek embert-próbáló körülmények között. Most én vagyok az áldozat. Az, aki régen messze, a könyv lapjairól, groteszk módon szórakoztattak unalmas óráimban.

Csak egy aprócska különbség, egy gyors szerepcsere és máris haláltusát vívok. Távol Kapcástól, aki nem is tudom merre lehet most, édesanyámtól, akit talán mélységes aggodalomba sodortam, hogy elszöktem otthonról, és természetesen Ambertől, aki türelmes gondoskodással megvédett többször is. Elismerem, van egy amolyan szégyen is, hogy egy lány védelmez, vagy egy bántó mulasztás, hogy nem viszonozhattam még.

Hagyjuk is, már aligha van valamicske remény. Egy darabig még álomnak véltem, egy őrülten valósághű álomnak, azonban rá kellett hogy döbbenjek, a napoknak, heteknek tűnő órák, a húsomig hatoló kín sehogy se illeszthető hallucináció vagy álom mellé.
Kisvártatva tompa hangokat vélek hallani. Távoli lépések zaja szűrődik át valahonnan a falak mögül. Nem nagyon hiszek a fülemnek, a némaság után ez felettébb szokatlan. Halántékomon az erek zúgása, tüdőm gyors, monoton szuszogása mellett - lélegezni is nehezemre esik - alig veszem észre.
Fejemet lassan felemelem, próbálok a hang irányába fordulni, de úgy vélem, ez lehetetlen. Mintha egyformán szólna minden felől. Egyre hangosabb, valami vagy valaki közeledik. Mégse hagytak magamra..ez valamennyi terhet már levesz a szívemről.
Észebe kapok, hogy mi van, ha egy ember jár erre, de nem tud rólam. Szépen, gyanútlanul elsétál mellettem anélkül, hogy észrevenne. Egy fél pillanat alatt erőt gyűjtök, szélesre tárom bal kezemet, és a jobb vállam felett ütemesen kopogni, majd idővel dörömbölni kezdek. Az anyag, mintha visszaverve minden próbálkozást, tompán elnyeli a jeleimet.
A léptek halkulnak, ritkábbak, végül elhallgatnak. Vége! Ennyi volt...Azt hiszem, eljött a vég. - utolsó reményem is elszállt. Ezzel egy időben a márvány meghasad az ágyam mellett, széles kör alakú vájatot alakítva.
Nagyot dobban a szívem, mikor egy kéz kapaszkodik fel a szakadékból...     

Én néma cellám

Mi ez az egész? - agyam minden egyes négyzetcentiméterén iszonyatos szúrást érzek. Amber szavai csak távoli suhogásként tetszenek. Mintha víz alá merültem volna. Szemeim viszont látták a lány aggódó motoszkálását körülöttem. Megpróbálok tenni valamit, hogy kijózanodjak és képes legyek kommunikálni. Ajkam azonban összetapadt, görcsbe rándult. A tehetetlenség elleni küzdelmem ekkor annyira lefáraszt, hogy ismét az ájulás kerülget. Nem tudok mit tenni, engedek neki. Ennél már csak jobb lehet! - biztatom magam. És valóban. Már az se izgatott, milyen messze állok a haláltól. Hisz ez a szenvedés azt sugallja, nem messze.

Fejem a mohás talajra biccen, s ismét utazni kezdek a néma sötétségben, az ismeretlen, kusza gondolatok között. Olyan könnyűvé vált a a testem, mintha a föld felett repülnék, valahol az óceán felett, miközben a hűsítő szél az arcomat csiklandozza. Végül az elmém teljesen kiürülni látszik, megtelik andalító fellegekkel, melyek nem engednek visszatévedni a valóságba.

Az idő szubjektívvé vált; mintha órák hosszat lebegtem volna a semmiben. Ekkor azonban ébredezni kezdek. Hunyorogva tekintek ki a pilláim mögül. A szokatlan nappali világossággal nehezen barátkozok. De mégis! Hogy vagyok tulajdonképpen? - megállapítom, hogy egy meglehetősen kemény ágyon fekszem, hanyatt, egy kisebb szobában, aminek hófehér falai szintén elvakítanak. Egy vékony pamuttakaró fedi a lábam, mellkasom meztelen, de mintha valami kötés is lenne rajta. Testem csurom víz, ami nem csoda, hiszen lázam is lehetett. Oldalamra fordulok, mire erős fájdalom hasít a bordáim közé. Szuper! Lebénultam és egy ismeretlen helyen tartózkodom...Csoda, hogy tudom, ki vagyok...És Amber hol lehet?

Nem tudom miért, de akaratlanul is feltápászkodom, mire ismételten pokoli szúrások kínoznak. De kit érdekel már? Körbepillantok a körülbelül négy méter széles helyiségben, és azt kell tapasztalnom, hogy nincs ajtó, melyen ki vagy be lehetne jutni. Elfog a kétségbeesés, lábaimra állok, amik erőtlenül rogyadoznak. Az ágy szélébe és egy székbe kapaszkodva jutok el a túlsó falig. Ezeken kívül mást nem találok itt. Ablak, szellőző, sőt lámpa sehol, ennek ellenére valóban nappali világosság ragyogja körbe a szobát. Oxigén is annál inkább van, talán sok is.

Kiabálni szeretnék, de tudom, hogy semmire se jutnék vele. Erőm sincs hozzá. Ezért le is csúszok a falon a vörös márványpadlóra, mint valami időzített gépezet, lejátszódik a fejemben Amberrel való találkozásom. Nem is beszélhettem vele, szinte semmit se. És csak most akaródzik kibukni belőlem az érzés: megkedveltem. Csak meg kellett pillantanom, tapasztalnom a gondoskodását. Én pedig pimaszul még a terülj-asztalkát is elvártam volna.

Borzalmas egy nap volt. Nap? Ki tudja, mennyi idő telt el azóta, hogy találkoztunk...Többet voltam eszméletlen, mint ébren.

Ráadásul az se hagy nyugodni, mi volt az az utolsó jelenet, ami Amber szerint az ő hibája volt..Valami energiaemésztéstől beszélt. Mi a csuda lehet? Valami újabb, emberfeletti képesség? Tehát nem ő az egyetlen csodabogár, aki elszenvedi a cselekedeteit?

Fejemet a térdemre hajtom, kezeimet rákulcsolom, úgy ülök a hideg márványon, magányosan, szerelmesen...kitudja még milyen érzésekkel a szívemben. Igen, hiányzik Amber. - a három szót magam elé suttogom, mintha félnék attól, hogy elfeledem.

És ha nem jön senki, itt pusztulok éhen, szomjan, ebben a hátborzongató, néma cellában.

Amber emészt engem?

   Én nem tudok visszaaludni. Hiába...a lány nem hallotta, mikor megjegyeztem a kő hideg érintését. Na de mindegy. Azt se tudom, mennyi az idő, de kelet felől már pirkad. Melengető érzés, ahogy beborít a korai sápadt fény, amint az betalált a barlang nyílásán. De hiszen, akkor ez azt jelenti, hogy több mint húsz órán át eszméletlen voltam. Lehetséges ez? Vagy csak álmodom?

   Ezt sehogy sem akarom elhinni. Hiába fekszik itt mellettem egy lány, akit mellesleg Ambernek hívnak, és hiába láttam egy pillanatra az arcát, ami ijesztően hasonlít az álmaimban szereplő arcra, mégse hiszem, hogy ez is csak álom lenne.

Túlságosan is valóságos. A fű - távolról is látom - csillog a lecsapódott csapadéktól, a moha megszívta magát, illata felpezsdít, melyet a néma szellő felém sodor. A friss, hűs levegő kimossa agyamat, minden pillanatot kiélvezek a fejem felett magasodó, összeérő fenyők zöldjeinek látványából. A körülbelül három méter magasan elnyúló mennyezet itt-ott fél méter átmérőjű nyílásokat is enged, melyen kiláthatok a tűlevelek rengetegébe.
   Talán fél óra is eltelhetett: feltápászkodom, mert olyan élénk vagyok, hogy körbe tudnám futni a Földet. Bal oldalam felé pislantok. Nem, nem félek, hogy eltűnt volna, de mégis. Mindazok után, ami otthonról való elszökésem óta történt...Amber még mindig alszik, arca felém néz. Szemhéja meg-megrebben, fél arcát haja eltakarja. Próbálok hangosan mocorogni, de nem hat rá. Mintha mérföldekre járna, valahol, egy távoli és sokkal érdekesebb világban. De vajon ki lehet, és hogyan kerültem ide? Utolsó emlékem pengeként hasít az agyamba. Felszisszenek..ismét semmi.
   Csak most nézek körül, magam alá. Az egész területet, furcsa mód, sima, tükörsima kő borítja. Barlang? Ki gondolná, ha ránéz... kétség nem fér hozzá, különös hely. A fák gyökerei ha kissé távolabb is, de észrevehetően fogják körbe a barlang száját. Hátranézek. Mint egy kis ablak, olyasféle nyílást veszek észre a falban. Mögötte egy fa törzse takarja a kilátást. Egy kisebbfajta kunyhó is belé férne, úgy állapítom meg. Másfél méterrel a talaj felett egy fél méter átmérőjű kerek nyílással ütközik a szemem. Kimászok a párkányra felkapaszkodva, és a már sokkal kényelmesebb talajról kíváncsian nyújtózkodom a fa érdekes nyílása felé. A félhomályban egy tágas, otthonosan berendezett lakosztályt pillantok meg. - Ejjha. - esik ki a számon. A szikla felől ébredező sóhajtást hallok, de bepillantva ismét leszögezhetem, a lány még mindig nem erőlteti meg magát.
Vegyük sorra... - motyogom félhangosan. - Megtámadtak, legalábbis úgy vettem ki abból az utolsó képkockából. Valamint valaki lerántott a földre, aki feltehetően Amber volt. De mégis...Azért valami kaját készíthetett volna. Húsz óra nem kevés, ráadásul előtte se ettem. Talán itt bent találok valamit. - Várjunk csak! Nem is vagyok éhes. Ellenkezőleg! Mintha csak nemrég reggeliztem volna. Fura, és még furább, hogy ez mind pont velem történik meg. Ki vagyok én? Egy mese az egész, csak az lehet...különben már csak azon csodálkoznék, ha eltűnne mellőlem. - verekedték át magukat gondolataim a szűk másodperceken.
 - Ejnye. Mi?! Na, ne! Ezt azért mégse...valaki belém rúghatna már, hogy felébredjek. - erősödik fel a hangom, miután belesek a kőpárkányon. - Egy pillanattal ezelőtt még ott volt. Ott feküdt! - Ambernek nyoma veszett a fekhelyről. A hátizsákon látszott a lány  fejének még friss nyoma.
   Fejemben kínzó lüktetést érzek. Hallom a dübörgő vért, mely alig várja, hogy a felszínre törjön. Verejtékem szúrja a szemem. Kénytelen vagyok nekidőlni a fatörzsnek. Minkét tenyerem a halántékomra szorítom, úgy érzem, valaki minden energiámat elszívja. Hirtelen sötétség borul rám...Semmit nem érzek. Mély nyugalom telepszik egész belsőmre.

Mikor újból magamhoz térek, a földből kiálló gyökerek között találom magam, amint hátradőlve ülök mozdulatlanul.
Valami távoli, kedves és lágy hang üti meg a fülemet.
 - Joni! Jon! - nehezen hatol a név idegeim mélyére. Mire rájövök, honnan ismerős. A nevem. A név, amit két nap alatt el is felejtettem.
 - Jonathan! Jonathan Martinez! Hallod amit mondok? - ismételte egyre sűrűbben és nyugtalanabbul az előbbi hang.
"Amber" jutott eszembe. Az ő hangja. Szemhéjam ólomként nehezedik a kocsonyás szemgolyómra. Nagy nehezen mégis felfeszítem. Előttem a lány arca tündököl a napfényben. Arca viszont aggodalommal teli és sajnálkozva guggol le, hogy aztán a fejemre tegye hűvös, selymes tenyerét.
 - Amber? - suttogom, szinte alig hallhatóan.
 - Igen. - érkezik a gyors válasz. - Sajnálom! Annyira sajnálom. Nem is tudom, hogy tehettem ezt veled.. - hangja elcsuklik.
Még mindig értetlenül bámulok magam elé, mire folytatja: - Nem olyan könnyű kézben tartani az erőmet. Túlságosan energiaemésztő természetem van, és valahogy elfeledkeztem róla...de most már minden rendben van! Visszájára tudtam fordítani. Ennyire még tellett. És örülök, hogy eszméletednél vagy, végre! - hadarta.       

Amber

Úgy tűnik az éjszaka minimális csapadékkal is szolgált, a levelek szokásos zörgés helyett, furcsa cuppogással kísérik lépteimet. Kapcás kitartóan ballag mellettem, bár én magam sem tudom pontosan hova igyekszem, lábaim maguktól találnak rá az egyik ösvényre. A fenyves felé tartok, amit álmomban láttam. Teljesen abszurdnak tűnik a gondolat, hogy a millió tűlevélen kívül más is vár ott rám. Mégis hiszek benne, még ha semmi valószínűsége, hogy a lány ott lenne. Ilyen gondolatok között őrlődve,  lassan három órája kutyagolunk előre. A tölgyest, bükkös, majd szép lassan fenyves váltja fel. Mindig jót szórakoztam a földrajzkönyvek magyarázó ábráin, melyeken a különböző fafajtákat egy egyenes vonallal elintézték, ott a határ, onnantól másik jön. Ha az életben minden olyan egyszerű lenne, mint a könyvekben. Lábak halk dobbanása, s pulim ugatása zökkent ki gondolataim világából. Kiáltást hallok, közvetlenül a hátam mögül, majd valaki leránt a földre. Ahol az előbb a fejem volt, most egy nyílvessző fúródik a fába. Sikolyok, lövések, dörrenések kavalkádja. Az érzékeim kissé tompák, csak a szúrós tűlevelek szőnyegét látom magam előtt, hol homályosabban - hol tisztábban. Valaki, nem törődve kábulatommal, durván magával rángat. Néha sikerül tisztábban kivennem egy-egy fát, vagy az aljnövényzetben megbúvó kis virágot. Nem tudom mi lehet a baj a látásommal, de egy biztos, állapotomhoz rettenetes fejfájás és hányinger is dukál. Aztán semmire sem emlékszem.

Madárcsicsergés. Óvatosan kinyitom a szemem. Egy hálózsákban fekszem, fejemen valamiféle kötés. Óvatosan felülök, a fejem tompa fájdalommal tiltakozik az akcióm ellen, de szerencsére az eszméletemet nem vesztem. Határozott, bár álmos hang szólal meg mellettem:

- Feküdj már vissza, a végén még újra elájulsz!.. - A hang irányába kapom a fejemet, kissé túl gyorsan, ezért visszaesek a földre. A hang a tőlem nagyjából fél méterre fekvő lánytól érkezik. Egy hátizsákot használ párnának, elég hamar rádöbbenek, hogy a hálózsák az övé.

- Ki vagy te? A filmekben valószínűleg megmentetted volna az életem és most friss reggelivel sürgölődnél... - A szőkés hajzuhatag továbbra is álmosan, bár kissé csípősen válaszol:

- Legyen elég hogy megmentettem az életedet. Reggelit meg keress magadnak. Nem tudom minek nézel engem... - A fejfájás csillapodik.

- Nem fázol? Nedvesnek tűnik a kő... Legalább a nevedet megtudhatom?

- Ha megmondom a nevemet, akkor hagysz aludni? - Akaratlanul is halványan elmosolyodok.

- Talán. - A fal felé fordul.

- Amber, legyen elég, hogy Amber... - Pár perc múlva már hallom az egyenletes légzést.