Hol vagyunk?

 - Hol vagyunk? Nem valami festői kép. - nyögöm ki tudatom alatt. Úgy veszem észre, Amber-nek egyelőre semmi kedve mosolyt erőltetni arcára. Eddig tőle szokatlan feszültség vonul át az arcán, homlokát a ráncok hullámai szelik. Éles, villogó szeme a távoli végtelen betontengerét fürkészi. Percek telnek el így, szótlanul.

A világ, az elénk magasodó város itt-ott kísérteties derengéssel, éjszakai feketeségbe burkolózott. Nem a megszokott hétköznapi idill, ha ez idáig ugyan annak mondhattuk.Valami egészen más. Amber tíz perc szemlélődés után rám néz.

Most is néma marad. Ha te nem, én beszélek! - határozom el magam.

 - Mégis mi ez a hely? Egy árva lélek sincs itt, életnek semmi nyoma! Csak azt ne mond, hogy te se tudod, hová hoztál.

 - Az sajnos vitathatatlan tény. Hogy Mikor? Az már más kérdés.

 - Miért? Mikor? - ez számomra már egyre bonyolultabb. Eddig se nagyon értettem, de most már lehet hogy fel is adom. Tény, hogy Amber különleges és tud egy s mást, de mégis! Ki akarta ezt az egészet? Őrült ájulások - ami eddigi életem során egyszer se volt tapasztalható -, őrült helyszínek, egy hősködő lány a semmiből. Egy pillanatra eszembe jut Kapcás és anya, de Amber elvonja a figyelmem. Ismét hallgat, de arca színe megváltozik, a ráncok eltűnnek homlokáról, szemöldökét levonja, szemét becsukja. Fél perccel később ismét felém fordítja megvetéssel vegyes gondterheltséget tükröző tekintetét.

 - Hidd el, ez, amit itt látsz, a világod. Ott van például a London Eye.

 - Mi?! - kutatok tágra nyílt szemekkel a messzeségben. De csak pár másodperc után rajzolódnak ki előttem a távolabbi, égbe nyúló tornyok kontúrjai. Végül a kerék sötét óriása. Csak sejthetem mögötte a kanyargó Temze vizét. Mi ez itt? Végtére is ez a brit főváros. És totálra kihalt.

 - Minél hamarabb meg kell tanulnod kezelni a képességed. - Amber hirtelen hangja a frászt hozza rám, nem különben a "képesség" szó említése. Az idő... - merengek.

 - Azt akarod mondani, mindez ideig folyamatosan befolyásoltam az idő kerekét? - Csodás! Most már allegóriákat is használok. - nem bírom tovább, kitör belőlem egy röpke kacaj.

 - Azt. Pontosan azt akarom mondani. - Amber hangja már kicsit se volt lágy és selymes. Szemrehányással volt teli és én el is szégyelltem magam, előbbi óvatlan nevetésem miatt.

   Anya. Kapcás...Istenem, mi történik velem? Ha megállítottam az időt, érthető börtönöm pokoli jelleme. Előbb mintha éhes lettem volna, de most egyáltalán nem vagyok az. - a horizont alig észrevehetően világosodni, élénkülni kezd. Elvesztettem a fejem, mikor elhagytam a birtokot. Hát persze! Én hülye..a ládáig el se jutottam! Jellemző...Persze ott volt kunyhóban játszódó jelenet, Amber jelenése..elvette az eszem. Hihetetlen nőszemély, ilyen könnyen elcsavarta a fejem, és most tessék! Itt vagyok! Várjunk csak! Hiszen ő mentett meg. Valami, vagy valaki a halálomat akarja. Amber viszont mellettem volt.

   A ládát azonban ott hagytam, ehhez kétség nem fér. Anyát ott hagytam, halálra aggódik miattam. És Amber. Igen, ő, hiába szidalmazom itt, az érzéseim nem változnak iránta, ahhoz már túl késő. Azt viszont, hogy elmondjam neki, nem várhatja senki. Az nem lenne megoldás.

Merengésem alatt egészen kivilágosodik, nappali fény vesz minket körül és meglátom körülöttem a kis parkot, a szökőkúttal, a körülötte álldogáló, árva vaspadokkal, lengedező nyárfákkal. A fűre harmatot lehel a csípős szellő, amely váratlanul csapja meg az arcom és muszáj pulóverem után kutatnom. Rá kell azonban jönnöm, hogy nincs meg. Mire ezt elgondolom, már jóval feljebb kúszik a nap, egészen a kerék fölé, és a melegtől is csak úgy bizseregnek a tagjaim.

 - Elképesztő! - súgom Amber felé, mintha attól tartanék, el ijesztem az élményt.

Ő csak rám mosolyog és csendesen bólint.