Mi ez az egész? - agyam minden egyes négyzetcentiméterén iszonyatos szúrást érzek. Amber szavai csak távoli suhogásként tetszenek. Mintha víz alá merültem volna. Szemeim viszont látták a lány aggódó motoszkálását körülöttem. Megpróbálok tenni valamit, hogy kijózanodjak és képes legyek kommunikálni. Ajkam azonban összetapadt, görcsbe rándult. A tehetetlenség elleni küzdelmem ekkor annyira lefáraszt, hogy ismét az ájulás kerülget. Nem tudok mit tenni, engedek neki. Ennél már csak jobb lehet! - biztatom magam. És valóban. Már az se izgatott, milyen messze állok a haláltól. Hisz ez a szenvedés azt sugallja, nem messze.
Fejem a mohás talajra biccen, s ismét utazni kezdek a néma sötétségben, az ismeretlen, kusza gondolatok között. Olyan könnyűvé vált a a testem, mintha a föld felett repülnék, valahol az óceán felett, miközben a hűsítő szél az arcomat csiklandozza. Végül az elmém teljesen kiürülni látszik, megtelik andalító fellegekkel, melyek nem engednek visszatévedni a valóságba.
Az idő szubjektívvé vált; mintha órák hosszat lebegtem volna a semmiben. Ekkor azonban ébredezni kezdek. Hunyorogva tekintek ki a pilláim mögül. A szokatlan nappali világossággal nehezen barátkozok. De mégis! Hogy vagyok tulajdonképpen? - megállapítom, hogy egy meglehetősen kemény ágyon fekszem, hanyatt, egy kisebb szobában, aminek hófehér falai szintén elvakítanak. Egy vékony pamuttakaró fedi a lábam, mellkasom meztelen, de mintha valami kötés is lenne rajta. Testem csurom víz, ami nem csoda, hiszen lázam is lehetett. Oldalamra fordulok, mire erős fájdalom hasít a bordáim közé. Szuper! Lebénultam és egy ismeretlen helyen tartózkodom...Csoda, hogy tudom, ki vagyok...És Amber hol lehet?
Nem tudom miért, de akaratlanul is feltápászkodom, mire ismételten pokoli szúrások kínoznak. De kit érdekel már? Körbepillantok a körülbelül négy méter széles helyiségben, és azt kell tapasztalnom, hogy nincs ajtó, melyen ki vagy be lehetne jutni. Elfog a kétségbeesés, lábaimra állok, amik erőtlenül rogyadoznak. Az ágy szélébe és egy székbe kapaszkodva jutok el a túlsó falig. Ezeken kívül mást nem találok itt. Ablak, szellőző, sőt lámpa sehol, ennek ellenére valóban nappali világosság ragyogja körbe a szobát. Oxigén is annál inkább van, talán sok is.
Kiabálni szeretnék, de tudom, hogy semmire se jutnék vele. Erőm sincs hozzá. Ezért le is csúszok a falon a vörös márványpadlóra, mint valami időzített gépezet, lejátszódik a fejemben Amberrel való találkozásom. Nem is beszélhettem vele, szinte semmit se. És csak most akaródzik kibukni belőlem az érzés: megkedveltem. Csak meg kellett pillantanom, tapasztalnom a gondoskodását. Én pedig pimaszul még a terülj-asztalkát is elvártam volna.
Borzalmas egy nap volt. Nap? Ki tudja, mennyi idő telt el azóta, hogy találkoztunk...Többet voltam eszméletlen, mint ébren.
Ráadásul az se hagy nyugodni, mi volt az az utolsó jelenet, ami Amber szerint az ő hibája volt..Valami energiaemésztéstől beszélt. Mi a csuda lehet? Valami újabb, emberfeletti képesség? Tehát nem ő az egyetlen csodabogár, aki elszenvedi a cselekedeteit?
Fejemet a térdemre hajtom, kezeimet rákulcsolom, úgy ülök a hideg márványon, magányosan, szerelmesen...kitudja még milyen érzésekkel a szívemben. Igen, hiányzik Amber. - a három szót magam elé suttogom, mintha félnék attól, hogy elfeledem.
És ha nem jön senki, itt pusztulok éhen, szomjan, ebben a hátborzongató, néma cellában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése