Szobafogság

   Június 19.-e, szombat van. Verőfényes napsütés, egy tejszín folt se tűnik fel a horizonton. Szokatlan módon anya szobafogságra ítélt. Életem első és remélem utolsó ilyen élménye! Az büntetés hossza ismeretlen, ez annál inkább aggaszt. Ami pedig ennél is makacsabb körülmény, hogy az idő már hetek óta nem volt ilyen gyönyörű.

A tavaszi esőzés időszakának szokatlan lefolyását éltük meg két hét alatt.
   De rátérek a fogságom okára. Elég nevetséges, de így történt: Tegnap előtt az aznapi zivatar előtt kiruccantam egy órára az erdőbe. Találtam egy félig elásott ládát, ami félig fából, félig fémből készült. Valami mellékgyökér ráfonódhatott, mert nem bírtam megmozdítani. Kevés időm lévén elhatároztam, hogy másnap (tegnap) újból felkeresem a helyet. Hagytam is a közeli fa korhadt törzsében egy festékcsíkot (mániám és elővigyázatosságom okaként mindig táskámban tartok egy festékszórót), mert az ösvényről a sűrű aljnövényzet miatt a láda nem volt észrevehető. Tehát másnap minden fontos eszközzel felszerelkeztem. Azaz majdnem mindennel. Kora délután el is indultam volna, de eszembe jutott, hogy az ásó vagy csákány abban a raktárban van, ami számomra - mióta az eszemet tudom - tiltott zónának minősül.

   Eddig a  napig eszembe se volt megközelíteni a konyhára nyíló rövid folyosó végében található szobát. Az sem érdekelt, miért tiltják. Valamelyik családban az éléskamra, valahol a családfő irodája, itt a még mindig nem tudom mi célt szolgáló helység. Sosem voltam otthon, mikor kinyitották, ha erre egyáltalán sor került.
   Apám és bátyám halála után mély, talán depressziós állapothoz hasonlítható éveim következtek. De egyre kevesebbet gondoltam rájuk, és szinte nem is érdekeltek a régi közös emlékek. Homályossá váltak, mint másnak a csecsemőkora. Az a gondolat is távol tartott tőle: ha oda belépek, olyan tárgyakkal, emlékekkel találom szemben magamat és újból visszaesek a halálvágy állapotába (meg ugyebár az "állítólagos" halálesetek bekövetkezte után sokszorta jobban odafigyelt a folyosóra.

Tegnap viszont rávitt a szükség, hogy megközelítsem, akárhogy is legyen. Valamilyen oknál fogva ott tartottuk a kertészeti eszközöket, hogy jelzés vagy kérés nélkül elérhetetlenek legyenek számomra. Anya délben megjegyezte, hogy elmegy vásárolni a városba. Kaja után hallom is fent, hogy a földszinten csapódik a mosdóajtó (a bizonyos folyosó mellett van). Majd a bejárati ajtó nyekergése is felhangzott. Nem sietem el, várok 20-30 percet, majd még mindig halkan és óvatosan elindulok a lépcsőn lefelé. Leérve néma csend fogad, még a vérem zúgása is fülembe szökik. Még azt is megteszem, hogy kétségbeesetten elkiabáljam magam: Anyaa..aanya! - Komolyan, mintha nyúznának. De csak előjött volna valaki, ha még a házban van tartózkodik.

   Indulhatott az akció. Végigrohantam a folyosón és gondolkodás nélkül lenyomtam a  kilincset. Az ajtó szerencsémre nyitva volt és befelé nyílt, így nem zúgtam el. Bent korom sötét volt, csak most derengett valami világos. Nem néztem körbe, mikor megláttam a szerszámokat, felkaptam őket és már rohantam is ki.

   De csak most figyeltem fel rá, hogy zajos lett a folyosó. A wc-tartály jellegzetes hangja felzendült, mint valami sárkány, ami pillanatok alatt végez velem. Az ajtó kinyílt, anya jött ki rajta. Én a szerszámokkal a kezemben kővé dermedtem, az állam leesett, mint ahogy az övé is. Néhány másodperc néma csend, majd jött az égzengető kioktatás, a nagy ordibálás, anyától még nem ismert stílusban. Fenyegetéseinek felét se értettem. Sokkal jobban lefoglalt az a fájdalmas felismerés, hogy tervem meghiúsult. Anya látszólag nem ment el, és ez irreálisnak bizonyosodott. Fél órát csak nem volt bent a fürdőben, és csak nem hagyott volna, hogy valaki a fürdő előtt meggyilkoljon...De a másik, hogy hiába bizonygattam: nem láttam az ég világon semmit bent a raktárban, anya nem hitt nekem. Szobafogsággal éhhalálra és megsütésre ítélt ebben a katlanban.